Moyses Márton története, aki Szamosújváron raboskodott- Szász Rozália

Vannak nagyvárosok, amelyekről alig tudunk valamit, és vannak kisvárosok, amelyeket mindenki ismer. Az utóbbiak közé tartozik Szamosújvár is. Sajnos, ez a valamikori „Armenopolis” nem annyira örmény sajátosságai által vált híressé, mind inkább azáltal a rettenetes börtön által, amely a Martinuzzi, majd későbbi Rákóczi várban, majd annak utód intézményében, a román politikai börtönben volt, ahol sok ismert személyiség raboskodott. Ezért most nem Dobó István, Péchy Simon, Bodor Péter vagy Rózsa Sándor emlékét szeretném feleleveníteni, hanem azokét az ártatlan emberekét, akiket a kommunista rendszer évei alatt itt kínoztak és tartottak fogva.  Ezek közül is most egy olyan rendkívüli emberről szeretnék szólni, akiről, sajnos még ma is kevesen hallottak. Pedig az ő története felülírja akármelyik görög tragédiát.

Moyses Márton egy szegény, székelyföldi, falusi fiú volt, akiről nem túlzás azt állítani, hogy zseninek született. Tanárai, a baróti majd a vásárhelyi gimnáziumban, csodálták nagy tudását, és Erdély leendő polihisztorát látták benne, ezért óvva vigyáztak a teljesen árva okos, de szókimondó, veszélyesen bátor diákra, aki merészségével felkeltette az államhatalom gyanúját. Bármi lehetett volna ebből a fiúból. Ő a kolozsvári egyetem filológia szakát, a magyar nyelvet választotta, kezdetnek. 1960-ban, az egyetemi gólyabálra azonban nem ment el, megfelelő öltözet hiánya miatt, és mint általában szabad idejében, ez alatt az idő alatt is éppen verset írt. Fel is olvasta azt, egyik jelenlévő szobatársának, aki azon nyomban feljelentette a versek kifogásolható politikai tartalma miatt, és másnap le is tartóztatták.

A szamosújvári börtönbe szállították, ahol két évig a legnagyobb kínzásoknak vetették alá. Vasgolyók, béklyók voltak a fiú lábán, fejére állandóan víz csöpögött. Vallatói eltökélt szándéka volt addig kínozni, amíg megnevezi társait is, akik vélhetően hozzá hasonló forradalmi gondolatokat forgatnak a fejükben. Hogy még véletlenül se tudja kiejteni senkinek a nevét, cellájában talált dróttal, levágta a saját nyelvét. A börtön orvosa azonban, külön rendelet alapján, érzéstelenítés nélkül visszavarrta azt, minek utána, bár életben maradt, aztán már alig tudott beszélni. Mivel úgy gondolták, hogy már úgyis halálához közeledik, haza engedték. Ám, testvére áldozatos ápolásának köszönhetően ő valamelyest felépült. Ezt látva, szülőfalujában, Nagyajtàn arra kötelezték, hogy a téeszben dolgozzon. Nyolc évig volt ellátó őr, és takarította a tehenek istállóit, miközben folyamatosan és eredménytelenül kérvényezte, hogy legalább fogathajtónak elő léptessék. Mindeközben fáradhatatlanul írta verseit és rótta füzetébe a magas szintű matematikai képleteket, ami miatt környezete állandóan kigúnyolta.

Sorozatosan kérvényezte, hogy tovább tanulhasson, de ezt a kérését is minden alkalommal elutasították. Egy ilyen sikertelen próbálkozás alkalmával, 1970-ben, egy hideg februári napon, a brassói pártközpont épülete előtti téren, benzinnel lelocsolta és felgyújtotta magát. Szörnyű kínok között élt még két hónapot, amely idő alatt a kórházban is állandóan felügyelték. Temetésén senki sem vehetett részt, összes iratait, feljegyzéseit elkobozták, fényképeit is elégették. 29 éves volt. Egyetlen megmaradt fotója az érettségi fényképe.

A nagyajtai, parányi szülőházán, a rendszerváltás után, a MVSZ emléktáblát helyezett el.  Ennyi maradt utána. Néhol, ritkán megemlékeznek róla, mint a kommunizmus mártírjáról, de alakja máig sem  közismert. A szamosújváriak közül is kevesen tudják, hogy a börtön falai között ő is szenvedett. Pedig naponként emlékeznünk kellene rá és a hozzá hasonlókra. Általuk lett jobb, szabadabb, tágasabb nekünk a világ. Legyen az ő és mindannyiuk emléke áldott! A mostani és mindenkori, szabad szellemű, szamosújvári diákok figyelmébe ajánlom Moyses Márton emlékének kegyeletteljes ápolását is! Ne mulasszák el emlékezni rá, legalább februárban!

***

Szász Rozália

Széki születésű és jelenleg is ott lakó (1958. június 26.) romániai magyar író.

Általános iskoláit szülőfalujában végezte. Szamosújváron járt középiskolába. Érettségi után helyettes tanárként dolgozott, és esti tagozaton végezte el a nővérképzőt. Ez után visszament Székre, és előbb banktisztviselőként, majd a helyi önkormányzatnál, később a helyi kábel tévé stúdiójában dolgozott.

1992-ben létrehozta a Fekete-Piros Kulturális Alapítványt, amely kiinduló pontja az egész széki, rendszerváltást követő kulturális, hagyományőrző mozgalomnak.

1995-ben ifjabb Csoóri Sándorral és Kobzos Kiss Tamással megszervezte az Első Széki Hagyományőrző Tánctábort.

1995-ben átképezte magát a média és kommunikáció területére, és létrehozta az önálló, területi sugárzású SZÉKI TV-stúdiót, ahol helyi jellegű műsorokat szerkesztett és közvetített húsz éven keresztül. Munkája teljesen egyedi és célirányos – a helyi néprajzi értékeket, hagyományokat felkutatni, felmutatni, és tovább éltetni, a székieket tanulmányozó szakembereket minden módon segíteni, velük együttműködni.

Munkái

• 2000 – Szék – helytörténeti ismertető
• 2001 – Széki Millenniumi Emlékkönyv
• 2014 – Fekete gyökéren (Széki magyarok évszázadai)
• 2017 – Myalgiás ölelés
• 2019 – Mese, hab nélkül
• 2019 – Ahol a só kivirágzik (Gondolatok széki muzsikára)
• 2020 – Móka-kávé

Az erdélyi ’56-osokról írott cikk elolvasható az alábbi linkre kattintva:

https://tortenelmimagazin.com/2020/10/23/az-erdelyi-56/