Az 1933-as bukaresti vasutassztrájk a két világháború közötti Románia egyik legagresszívebb munkásmozgalma volt, melyet a kormány durván el akart tiporni, de végül a munkások elérték mindent amit akartak. A dolgozók és a karhatalmi erők közötti összecsapásnak hét halálos áldozata volt.
1933. február 16-án a bukaresti Grivițai CFR műhelyek dolgozói és a munkáltató közötti nézeteltérések miatt kitőrt a sztrájk, ami gyorsan elterjedt országszerte, érintve a vasúti szolgáltatásokat és a teherszállítást.
A grivițai CFR műhelyek Bukarest és az egész ország egyik legfontosabb ipari egysége volt. Ők voltak felelősek a mozdonyok és vonatkocsik javításáért és karbantartásáért, döntő szerepet játszottak a teljes vasúti rendszer működésében. A műhelymunkások kemény munkájukról és zord munkakörülményeikről voltak ismertek, ők bérüket az életszínvonalhoz képest elégtelennek ítélték. Életszínvonaluk csökkenéséhez az is hozzájárult, hogy az antiszemita és magyarellenes nézeteket valló Alexandru Vaida Voievod miniszterelnök által vezetett parasztpárti (Nemzeti Parasztpárt – PNȚ) kormány a bérek csökkenéséről döntött az 1933. január 17. tartott kormányülésen. A fizetéscsökkenés fő oka a nagy gazdasági válság volt.
A sztrájk 1933. február 16-án reggel kezdődött, amikor a műhelyek dolgozói megtagadták a munkát, és közzé tették követeléseiket, köztük magasabb béreket és jobb munkakörülményeket. A sztrájk hamarosan országszerte elterjedt, mivel más CFR műhelyek és raktárak dolgozói is csatlakoztak a tiltakozáshoz.
A hatóságok megpróbálták erőszakkal leverni a sztrájkot, a CFR grivițai műhelyeihez küldték a rendőrséget, csendőrséget és a hadsereget is, ám a munkások szervezkedtek és ellenálltak, elzárkóztak és megtagadták a műhelyek elhagyását, elzárva a karhatalmi erők behatolását a létesítménybe. A sztrájk több napig tartott, és a feszültség fokozódott, heves összetűzések zajlottak a dolgozók és a rendfenntartók között. Az összecsapásnak hét halálos áldozata is volt, többek között egy bizonyos Vasile Roaită is, akit a kommunista propaganda felkarolt.
Az erőszakos intervenciót a kommunista veszély ürügyén kikiáltott szükségállapot előzte meg, így felhatalmazást kapott a kormány arra, hogy minden szociális mozgalmat, sztrájkot erőszakosan eltiporjon.
Végül a kormány közbelépett, és sikerült megegyezni a sztrájkoló munkásokkal. A megállapodás a bérek emelését és a munkakörülmények javítását irányozta elő, a dolgozók pedig folytatták munkájukat.
A gazdasági válság és a szociális mozgalmak erőszakos leverése hozzájárult a parasztpárt (PNT) bukásához.
Az 1933. február 16-i, Grivița-i CFR műhelyekben lezajlott sztrájk a munkások egyik legfontosabb tiltakozó megmozdulása volt a két világháború közötti Romániában, és megmutatta erejüket és elszántságukat a jogaikért való harcban.
Napjainkban méltatlanul keveset beszél a közvélemény és a történetírás az eseményekről, melynek fő oka az, hogy a kommunista rendszerben a Román Kommunista Párt (PCR) kisajátította a sztrájkot és magáénak tekintette, úgy állította be a történéseket, mintha a kommunisták szervezték volna. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy nem álltak távol a szervezéstől, ugyanis több olyan személy is részt vett a szervezésben, mint például Gheorghe Gheorghiu Dej (később a PCR főtitkára) és Chivu Stoica (később kommunista miniszterelnök) akik a Kommunista Párt prominens vezetői voltak.
Riti József Attila
Leave a Reply