Az 1848-1849-es szabadságharc leverése után I. Ferenc József császár nyílt egyeduralmat vezetett be, melyből nem maradt ki a kegyetlen megtorlás, a szabadságharcosok üldözése és kivégzése. A tizenkét tábornok és egy ezredes, akiket Aradon kivégeztek, illetve Batthyány Lajos miniszterelnök, akivel Pesten végeztek bizonyították, hogy a császár nem válogat. A megtorlás vas öklei Alexander von Bach belügyminiszter és Julius Jacob von Haynau császári-királyi táborszernagy voltak. Az utóbbi nevéhez kötődik Batthyány és a 12 vértanú kivégzése is, emiatt „véreskezű hóhérnak” nevezi a magyar történelem. Haynaura egy másik, cseppet sem hízelgő, gúnynév is ráragadt, a lombardiai felkelés leverése miatt „bresciai hiénának” nevezték az említett tartományban.
Alexander von Bach belügyminiszter és a nyílt abszolutizmus bukását a francia-szárd-piemonti koalíció ellen elveszített 1859-es háború (solferinói csata) okozta, ugyanis a belügyminisztert vádolták a kudarc miatt. A császár tartott attól, hogy a birodalomban újra mozgolódni fognak magyarok, ezért menesztette a belügyminisztert és reformokat ígért a magyaroknak. Továbbá azt is megengedte, hogy 1860. március 15-én megünnepeljék az 1848-as forradalom 12. évfordulóját.
1860 októberében az uralkodó kiadott egy diplomát, amelyben föderális alkotmányt ígért a birodalom népeinek. Magyarország megkapta azt a jogot, hogy tartománygyűlést szervezzen. 1861 februárjában az uralkodó kiadta a februári pátenst, amelyben kifejtette központosítási terveit, a birodalmi tanács és a tartománygyűlések jogköre erősen korlátolt lett volna. I. Ferenc József 1861. április 6-ra Budára összehívta az országgyűlést, hogy elfogadják az októberi diplomát és a februári pátenst.
Az 1861-es országgyűlési választások következtében a Teleki László által vezetett Határozati Párt, a Deák Ferenc által vezetett Felirati Párt, a Szélsőbaloldal (melynek nem volt állandó tagsága és elnöke sem), illetve a nemzetiségek képviselői kerültek be országgyűlésbe. A törvényhozásban a két nagyobb párt külön álláspontot képviseltek. A Határozati Párt nem engedett az 1848-as eszmékből és az ország függetlenségét akarta, a Deák Ferenc által vezetett Felirati Párt is az 1848-as eszméket támogatta, de hajlandó volt alkudni az uralkodóval. Az országgyűlés végül visszautasította a diplomát és a pátenst és a Felirati Párt javaslatát terjesztették az uralkodó elé, aki visszautasította az ajánlatot és feloszlatta az országgyűlést.
Bach menesztése után tovább is noabszolutisztikus kormányzást tartott fel az uralkodó, de már nem volt megtorlás és fokozatosan liberalizálódik a rendszer. Az enyhülés következtében 1865. április 16-án, a Deák Ferenc megjelentette a Pesti Napló hasábjaiban a “húsvéti cikknek” elnevezett írását, melyben kifejtette, hogy a magyar fél hajlandó az alkudozásra és kiegyezésre.
Az osztrák – magyar kiegyezést elősegítette az, hogy 1866-ban a Habsburgok súlyos vereséget szenvedtek az osztrák-porosz háborúban (königgratzi csata), az uralkodó pedig attól félt, hogy összeomlik a birodalom.
Több hónapnyi tárgyalás után 1867 elején megszületett a kiegyezés Ausztria és a magyarországi tárgyalódelegáció között, melynek értelmében létrejött a dualista Osztrák–Magyar Monarchia. Az osztrák és a magyar félnek volt külön fővárosa, parlamentje és kormánya. Közös ügyek voltak a külügy, hadügy és részben a pénzügy.
1867. február 17.-én I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, a magyar tárgyalódelegációt vezető Deák Ferenc javaslatára, id. gróf Andrássy Gyulát nevezte ki magyar miniszterelnöknek.
Az Andrássy-kormány, amelynek tagjai voltak Eötvös József, Wenckheim Béla, Lónyai Menyhért, Horvát Boldizsár, Mikó Imre, Festetics György és Gorove István, február 20-án tette le hivatali esküjét.
1867. június 8-án, I. Ferenc József császárt, a budai Mátyás templomban magyar királlyá koronázták.
A kiegyezés megosztotta a magyar társadalmat. Ellenzői elítélték és árulásnak tekintették, Deákot pedig árulónak. A kiegyezést ellenzők élére az emigrációban élő Kossuth Lajos állt aki élesen bírálta Deák Ferencet. Kossuth Lajos 1867. május 28-án, az ún. Cassandra-levélben fejezte ki felháborodását.
A kiegyezést követő években az ország politikai életét meghatározta a pártok vitája. A kezdetben Irányi Dániel, majd pedig a Kossuth Ferenc által vezetett Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt ellenezte, a Tisza Kálmán által vezetett Szabadelvű Párt pedig támogatta a megegyezést.
A kiegyezés és az első világháború közötti időszakot „boldog békeidőknek” nevezzük, mivel semmilyen fegyveres akció nem zajlott a Monarchia területén.
RJA
Leave a Reply