A reformációnak számos követett vagy közvetlen oka volt, melyek a bűnbocsájtó cédulák árusításával csúcsosodtak.
Az elmúlt évszázadokban az egyház tekintélye megromlott, kezdve talán az invesztitúra harccal (a 11. és 13. századok között, a német-római császár és a pápa konfliktusa) és folytatva az avignoni pápasággal (1309 és 1377 között a pápa székhelye Avignonban volt – avignoni fogság) és a nyugati egyházszakadással (1378 és 1409 között mikor két pápa székelt, egyik Avignonban a másik pedig Rómában, 1410 és 1417 között pedig három pápa volt: Avignonban, Rómában és Bolognaban) és bezárulva a reneszánsz pápákkal melyek közül több ágyast tartott és több gyerekük is született (pl. VI. Sándor pápa). Mindezek „az egyházi hatalom gyöngülése az egyházi és a vallási erők hanyatlását eredményezte.”[1]
A válsághoz hozzájárult a német terület széttagoltsága is, ahol a nemesség már nem bízott az egyházban és meg akarta szerezni az egyházi vagyont.
Mindezek mellett a válsághoz hozzájárultak „a zarándoklatok, búcsúk, ereklyék, csodák köré szerveződő népi vallásosság vallásgyakorlataiban egyre nagyobb szerepet kaptak a bűnbánat cselekedetei (pl. a korbácsolás), amelyek hátterében elsősorban a „fekete haláltól”, a pestistől (1348-1351) való rémület állt”[2]
A katolikus egyház megreformálására több próbálkozás is volt az idők folyamán, mint például Pierre Valdes (1140 – 1218) Franciaországban, John Wycliffe (1320 – 1384) Angliában, Husz János (1369 – 1498) Csehországban, vagy Giralomo Savanarola (1452 – 1498) Olaszországban, de ezek közül egyikük sem járt sikerrel.
Áttörő sikert Luther Márton ágoston rendi szerzetes ért el, aki miután Rómában járt és látta az egyház romlottságát, egy őszi napon, pontosabban 1517. október 31-én közzé tette 95 pontos vitairatát, amelyben elítélte a búcsúcédulák árusítását és amelyben kifejtette hogyan reformálná meg az egyházat (A legenda szerint Luther a 95 pontos vitairatot kiszegezte a vártemplom kapujára, de a történészek azonban ezt a tényt vitatják). Luther „nem kívánt ezzel még ekkor sem többet elérni, csak annyit, hogy a komoly lelkek figyelmét fölhívja a búcsúárusok több mint könnyelmű üzelmeire”[3] Valójában a tételek sokkal többet tartalmaztak, mint ahogyan Révész Imre is írja a következő sorokban: „Luther nagy, alapvető evangéliumi fölismerése alapján az egész római katholikus üdvtan elitélő bírálatát foglalták burkoltan magukban. Az egészen végigvonuló hatalmas alaphang: „a keresztyén embernek egész élete bűnbánat”, ezrek lelkében vert helyeslő és örvendező visszhangot.”[4]
Luther cselekedete nem maradt visszhang nélkül a nyomda és a korabeli sajtónak köszönhetően tételei hamar elterjedtek a Német – Római Birodalomban és ennek határain túlra is és hamar követőkre, de ellenfelekre is szert tett.
Elképzelését visszautasította a katolikus egyház, 1520 június 15-én pedig X. Leo pápa kiadta az Exsurge Domine elnevezésű pápai bullát, amelyben „Johann és a lőveni teológusok véleménye alapján Luther 41 tévedését ítélte el anélkül, hogy egyenként minősítette volna azokat. Elrendelte, hogy Luther írásait nyilvánosan égessék el, és kiközösítéssel fenyegette meg, ha 60 napon belül vissza nem vonja tételeit.”[5] Luther tette azonban nem dőlt be a pápa fenyegetésének és válaszul 1520. december 10-én Wittenbergben nyilvánosan elégette a bullát. Ennek következtében 1521. január 2-án a pápa kiadta a Decet Romanum Pontificem bullát, melyben kiközösítette Luthert, ami egy olyan lavinát indított el, amit már senki sem tudott megállítani.
A német fejedelmek, a nemesek és az egyszerű emberek támogatták Luthert. Az V. Károly német-római császár által összehívott wormsi országgyűlés eretneknek nyilvánította őt, de Bölcs Frigyes szász választófejedelem wartburgi várkastélyában menedékre lelt, ahol több tudós barátja segítségével 1534-re német nyelvre fordította a Bibliát.
A reformációt 1525-ben egy parasztlázadás (ami a reformáció egy radikálisabb formájával, az anabaptista mozgalommal kapcsolódott össze és amit Luther támogatásával levertek) és egy vallásháború követett mely az 1555-ös augsburgi vallásbékével ért véget, melyen „a birodalom minden, uralkodói jogkörrel bíró rendjének szabadságot enged arra, hogy maga határozza meg a területén egyedül követhető hitvallást, amely vagy a római, vagy az ágostai lehet csupán. Személyes vallásszabadság tehát nincsen: aki a fejedelem, illetve a hatóság vallásával nem ért egyet, annak számára csak a becsületben és vagyonával, családjával együtt való kivándorlás lehetősége van fennhagyva.”[6]
A vallásbéke, bár nem oldotta meg végleg az evangélikus mozgalom és a katolikus egyház közötti ellentétet, de békét hozott a Német -Római Birodalomban.
Luther Márton tevékenységének következtében Svájcban is megindult a reformáció mozgalma, ahol az egyházi megújulás mellett az ország függetlenségének megerősödését is látták a vallási mozgalomban.
A svájci reformáció elindítója Zwingli Ulrik (1484— 1531) zürichi plébános volt, akinek humanista reformtörekvéseit kezdetben Erasmus, majd pedig Luther befolyásolta. „Ettől tanulja meg az Evangélium legmélyebb értelmét, a hit által való megigazulást, amely központból azonban theologiai világnézetét és reformátori programmját egészen önállóan s Lutherrel szemben hovatovább mind erősebben kiütköző egyéni vonásokkal alakítja ki.”[7]
Zwingli tanításai sokkal közelebb álltak a humanista eszmékhez és a rációhoz, mint példaképe esetében. „A predesztináció tana, amelyet Luther a kegyelem abszolútsága szempontjából hangoztat, nála egységes és következetes világnézetté lombosodik.”[8]
Zwingli tanításait hamar elfogadták hívei és a városvezetés is támogatta, így 1523-ban radikálisabb lépésekre is elszánta magát: „a zürichi templomok belsejét átalakították. A kegytárgyakat és orgonákat eltávolították, a képeket és szobrokat eladták vagy összetörték, az épségben maradt oltárokról minden díszítést leszedtek, s az új, német nyelvű úrvacsorai rendtartás (1525) nyomaiban sem emlékeztetett a középkori liturgiára.”[9]
A reformációt nem minden svájci kanton fogadta ezért, hamar kitört a polgárháború a protestáns és a római katolikus kantonok között. A katolikus kantonokkal szemben Zwingli megpróbálta megszerezni Luther támogatását, de a közöttük lévő teológiai nézeteltérések miatt az utóbbi nem támogatta, ezért Zwingli egyedül maradt és 1531-ben a kappeli csatában életét vesztette. A győztesek Zingli Urlich testét eretnekként máglyán elégették, hamvait pedig szétszórták. A vereség ellenére a svájci reformáció nem szűnt meg, hanem tovább terjedt. „A nagyobb városokban zavartalanul fennmaradt és fejlődött tovább a Zwinglitipusú puritán, radikális, erősen intellektualista és ethikus jellegű reform, amelynek még egy különösen kiemelkedő vonása volt nagy szociális felelősségérzete.”[10]
A reformáció kálvini ága Genfben bontakozott ki és egy francia származású jogász, az 1509-ben született Kálvin János nevéhez kapcsolódik.
Kálvin az egyetemen evangéliumi gondolkodok csoportjával került kapcsolatban, ezért menekülnie kellett. Így került 1534-ben Baselbe, ahol megírta az Institutio Religionis Christiana című könyvet, mely „tartalmazza reformátori nézeteinek klasszikus kifejtését”[11]
1536-ban Guillaume Farel kérésére Genfbe költözött, ahol Újszövetség tanár lett, ahol Farellel közösen szigorú szabályokat vezettek be, ami miatt 1538-ban elűzték őket a városból, ahova Kálvin alig 1541-ben tudott visszatérni, amikor szövetségesei kerültek hatalomra.
Genfben aktívan tevékenykedett, 1555-ig teljesedett ki tevékenysége, amikora elfogadták a szigorú fegyelmet és szabályokat, amiket bevezetett. Betiltotta a fényűzést, a szerencsejátékokat, szigorú öltözködési szabályokat írt elő. „Ehhez a fegyelmezéshez, főként pedig ehhez a fékentartáshoz már most Calvin is igénybe óhajtotta venni a világi hatalom segítő jobbját.”[12]
Az őskeresztény mintára az egyházban szerepet kaptak a presbiterek, akik a fegyelemért feleltek, és a diakónusok, akik szegény- és beteggondozást végeztek.
Kálvin az ellentétes eszméket nem tűrte, vasököllel sepert le mindent és mindenkit, akik nem fogadták el tanait. Ilyen volt 1553-ban amikor Szervét Mihályt máglyahalálra ítéltek el, mert antitrinitariánus tanokat hirdetett.
Tanításai a zwinglianizmus követőit is megérintették, így ők is csatlakoztak Kálvin egyházához. Főleg úrvacsoratanával fogta meg őket. mely szerint „a hivő lélek az úrvacsorában a Szentlélek csodás munkálkodása által valósággal táplálkozik a Krisztus testéből és véréből, amelyek azonban nincsenek az úrvacsorái jegyekkel együtt helyileg jelen”[13]
Kálvin János nézetei, tanításai, híveinek életstílusa Európa szerte hódított így hamar meghaladta Svájc határait.
A magyar reformáció
A külföldre utazó magyar fiatalok és a vándorprédikátoroknak köszönhetően Luther és a reformáció tanai hamar eljutottak Magyarországra, ahol a Mohácsi-vész és a törökök térhódítása miatt kedvező talajra tálált. Bár a lutheri 95 tételt, a budai domokosok főiskolájának néhány tanára 1521-ben elfogadta, az első egyházszervezeteket a budai német polgárok és az erdélyi szászok alakítottak, Johannes Honterus brassói lelkész és Leonard Stöckel bártfai rektornak köszönhetően. Magyarlakta területekre, ahogy fentebb is írtam a vándorprédikátoroknak köszönhetően jutottak el a lutheri tanok. Olyan prédikátorok, mint például Dévai Bíró Mátyás és Gálszécsi András faluról falura jártak és terjesztették a tanokat. A prédikátorokhoz azonban hamar csatlakoztak olyan főurak is mint Perényi Péter, Nádasdy Tamás és Thurzó Elek.
A magyar református egyház megszervezése Méliusz Juhász Péter nevéhez kapcsolódik. 1558-ban lett lelkész Debrecenben, ahol hirdetni kezdte a kálvini tanokat, majd pedig megszervezte az egyházat, 1561-től ő lett a debreceni püspök. „Méliusz Péter püspök abban is követte a helvét irányú reformációt, hogy a közrend, a társadalmi élet, az iskola és a jogrendszer, sőt a nép testi és lelki egészsége iránt is nagy érdeklődést és segítőkészséget tanúsított.”[14]
Az egyház hivatalos születése azonban az 1567-es Debreceni Zsinat, ahol elfogadták a Heidelbergi Kátét és a II. Helvét Hitvallást. A református egyház történetének egyik másik fontos mérföldköve a Vizsolyi Biblia megjelenése 1590-ben, amit Károli Gáspár fordított le magyar nyelvre.
A reformáció Erdélyben
A szászok és az olyan reformátorok hatására, mint Károli Gáspár, Gyulai István, Vizaknai Gergely, Kálmáncsehi Sánta Márton, Dávid Ferenc 1542 és 1557-ben Erdély szerte megjelennek az első református gyülekezetek.
„Az erdélyi magyar reformátorok kezdetben egységesen léptek fel a melanchthoni-bullingeri úrvacsoratan mellett, amely 1560 után felgyorsuló folyamatot eredményezett az önállósodás útján elindult református egyház megalakulása felé.”[15] Az erdélyi református egyház megalakulása azonban két zsinathoz köthető. Az egyik az 1559-es marosvásárhelyi zsinat, a másik pedig az 1564-es nagyenyedi zsinat, melyeknek következtében különvált az evangélikus lutheri (főleg a szászok) és a helvét kálvini ág. Ezt az időpontot tartják az Erdélyi Református Egyház születésnapjának. Első püspöke az a Dávid Ferenc volt, aki később megalapította az Unitárius Egyházat.
Az unitárius egyház megalakulása
„Az antitrinitárius teológia erdélyi térhódítása mindenekelőtt Giorgio Biandrata tevékenységéhez kapcsolódik, aki 1563 elejétől János Zsigmond udvari orvosa, s egészen a fejedelem haláláig annak legbensőbb tanácsosa is. Szándéka kezdettől fogva az antitrinitárius elvek terjesztése volt. Erre látta alkalmas egyházpolitikai lépésnek a református egyház megalakítását. Kiváló elokvenciával hatása alatt tartotta a fejedelmet, és rövidesen a maga pártjára állította Dávid Ferencet is.”[16]
Dávid Ferenc 1565-től kezdődően nyíltan is elfogadta az antitrinitárius tanokat és Kolozsváron nyilvánossá tette Szervét Mihály tanait, melyet nem mindenki fogadott el. Méliusz Juhász Péter javaslatára, 1566 áprilisában Gyulafehérváron hitvitát szerveztek melyen „az antitrinitárius fél azt kérte, hogy az óegyházi tan azon műszavait, amelyek nem szerepelnek a Szentírásban, hagyják el (ilyenek voltak: trinitas, persona, essentia, substantia, generatio, natura stb). Melius és a magyar reformátorok csak terminológiai és nem lényegbeli módosítást láttak ebben, és beleegyeztek a kért változtatásba. Abban a tudatban távoztak a fejedelmi székhelyről, hogy sikerült az egyház egységét stiláris engedmények árán megőrizni.”[17].
A gyulafehérvári hitvita nem hozta el a várt eredményt így 1568 márciusában egy újabbat szerveztek Gyulafehérváron, ahol úgyszintén egyik fél sem győzte meg a másikat, de az antitrinitárius fél meggyőzte János Zsigmond fejedelmet, mely a tanok követője lett.
Az unitárius egyház megalakulása azonban az 1568-as tordai országgyűléshez kapcsolódik, amikor Európában és a világon először kimondták a lelkiismeret és a vallásszabadságot. Ezt az időpontot tartják az Unitárius Egyház születésnapjának.
A reformáció nem csak vallási megújulást jelentett, hanem társadalmi és kulturális átalakulást is. Hatással volt a nyomtatás elterjedésére és a szabad sajtó megjelenésére, mint ahogy Harsányi István is mondta az 1923-ban megjelent A reformáció hatása a magyar közművelődésre című kötetében: „A reformáció a sajtó megteremtésével megteremtette annak szabadságát is, úgyhogy a szabad sajtó és a protestantizmus valósággal ikertestvérek. A reformáció nagy alapgondolatai, vezéreszméi: a lelkiismereti szabadság, a tudományos kutatás szabadsága, a gondolatoknak szabad, önálló, de felelsségteljes hirdetése már magában foglalja a sajtó szabadságát is.”[18]
A reformáció eszméi az egész világot bejárták és végül a katolikus egyházra is hatást gyakorolt, ugyanis, hívei visszaszerzése miatt, megújulni kényszerült. Befolyása a kultúrában is megmutatkozott, nemzeti nyelvekre fordították a Bibliát, megjelentek a magyar nyelvű énekeskönyvek, a vallásban is elterjedt a kritikai gondolkodás. Hatása a magyar irodalomra sem elhanyagolható, ugyanis hozzájárult a magyar nyelvű nyomtatás és irodalom elterjedéséhez.
Végkövetkeztetésként elmondható, hogy a reformáció átformálta Európa vallási képét, kultúráját, társadalmát és melynek hatásai mai napig érződnek.
Riti József Attila
[1] IANCU Laura. A Szent Brigitta-ima. 2014, 243. o. https://real.mtak.hu/12710/1/24_Iancu_Laura%5B1%5D.pdf (https://tortenelmimagazin.ro/reformacio-napja/ (letöltve 2024. október 29.)
[2] UO
[3]RÉVÉSZ Imre. A reformáció. Magyar Szemle Társaság, 1932, 18. o. https://real-eod.mtak.hu/7790/2/MTA_Konyvek_113324.pdf (letöltve 2024. október 29.)
[4] UO
[5] Magyar Katolikus Lexikon, https://lexikon.katolikus.hu/E/Exsurge,%20Domine.html ((letöltve 2024. október 29.)
[6] RÉVÉSZ Imre. A reformáció. Magyar Szemle Társaság, 1932, 29. o. https://real-eod.mtak.hu/7790/2/MTA_Konyvek_113324.pdf (letöltve 2024. október 29.)
[7] UO, 33. oldal
[8] UO
[9] KISS Nándor. A református egyházról Forum Könyvkiadó – Újvidék 2005, 22 – 23. o. https://mek.oszk.hu/05500/05530/05530.pdf (letöltve 2024. október 29.)
[10] RÉVÉSZ Imre. A reformáció. Magyar Szemle Társaság, 1932, 35 – 36. o. https://real-eod.mtak.hu/7790/2/MTA_Konyvek_113324.pdf (letöltve 2024. október 29.)
[11] KISS Nándor. A református egyházról Forum Könyvkiadó – Újvidék 2005, 24. o. https://mek.oszk.hu/05500/05530/05530.pdf (letöltve 2024. október 29.)
[12] RÉVÉSZ Imre. A reformáció. Magyar Szemle Társaság, 1932, 40. o. https://real-eod.mtak.hu/7790/2/MTA_Konyvek_113324.pdf (letöltve 2024. október 29.)
[13] RÉVÉSZ Imre. A reformáció. Magyar Szemle Társaság, 1932, 43. o. https://real-eod.mtak.hu/7790/2/MTA_Konyvek_113324.pdf (letöltve 2024. október 29.)
[14] DUSICZA Ferenc. A Magyarországi Református Egyház története. Kálvin kiadó, 1999. https://regi.reformatus.hu/mutat/5394/ (letöltve 2024. október 29.)
[15] BUZOGÁNY Dezső, Erdélyi reformáció. https://refwiki.kre.hu/index.php?title=Erd%C3%A9lyi_reform%C3%A1ci%C3%B3#Kezdet (letöltve: 2024. október 29.)
[16] UO
[17] UO
[18] HARSÁNY István. A reformáció hatása a magyar közművelődésre. 1923. 22. o. https://mek.oszk.hu/21000/21022/21022.pdf (letöltve 2024. október 30)
Leave a Reply