losonczi báró Bánffy Miklós
1948-ban született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban végezte. Ezt követően a Budapesti Élelmiszer-ipari Főiskolán diplomázott. Arisztokrata származása miatt egy ideig nem engedték meg neki, hogy mérnökként dolgozzon.
A rendszerváltoztatás után, 1990 és 2006 között, négy ciklusban Leányvár polgármestere.
Interjú
- Hogyan ismerte meg családja múltját?
Édesapám halálakor még igen kicsi gyermek voltam, Tőle családunk múltjáról nem hallottam, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Édesanyám tartózkodott attól, hogy gyermekkoromban nekem erről beszéljen, joggal tartott attól, hogy meggondolatlan gyermekként a kommunista időszakban feleslegesen beszélek. De, miután nagyon érdekelt a családi múlt is, és a történelem is – ez a mi esetünkben szorosan összefonódik – minden erre vonatkozó lehetséges betűt elolvastam, lehetőség szerint megkerestem. Erre elsősorban a középiskolában volt módom, a Debreceni Református Kollégiumnak kiváló könyvtára volt.
- Milyen középiskolás volt losonci báró Bánffy Miklós?
Soha nem voltam kitűnő tanuló. Általános iskolában, abban az időben, egy Bánffy nem lehetett. Szépírás és magatartás soha nem volt jeles, csak jó! A gimnáziumban a lustaságom volt az akadály. Állami gimnáziumba nem vettek fel, csak az egyetlen református egyháziba. Ide is csak úgy, hogy az igazgató teljes ösztöndíjat biztosított számomra, arra való hivatkozással, hogy Bánffy György, Erdély kormányzója, 200 aranyforintos ösztöndíjalapot létesített rászoruló, és jól teljesítő diákok javára. Ugyan az ösztöndíjalap a kommunista időkben elveszett, de Ő úgy döntött, hogy én megfelelek a feltételeknek, ezért, félárvaként, kaphatok a református egyháztól ennyi támogatást. Kollégista voltam, akkor még csak a karácsonyi, a húsvéti és a nyári szünetre tudtam hazautazni. Jó tanuló voltam, de nem jeles. Magam fenntartását gyengébb képességű fiatalabb diákok korrepetálásával és éjszakai vagonrakodással biztosítottam. Közösségi feladatként két évig az internátusi olvasószoba felügyeletét bízták rám. Jó volt Debrecenben diáknak lenni. Ott szilárdult meg bennem az otthonról hozott keresztyén hit és gondolkodásmód.
- Tehernek vagy ajándéknak érezte származását?
Származásomat soha nem éreztem tehernek, hátrányait leküzdendő, leküzdhető akadálypályának fogtam fel. Otthon soha nem hallottuk testvéreimmel, hogy nekünk többet, jobban, kitartóbban kell teljesítenünk, mint másoknak, de láttuk szüleink példáján, hogy ez nálunk természetes kell legyen! Rájöttünk, hogy nem elődeink rangjára, címére, esetleges vagyonára kell büszkék lennünk, hanem azok jó irányba mutató cselekedeteire.
Ma kifejezetten ajándékként fogom fel származásomat.
- Mikor tudatosult önben, hogy egy történelmi család örököseként mi a küldetése?
Küldetésként meglehetősen későn, gyermekeim iskolába kerülése táján. Akkor döbbentem rá, hogy kötelességem Őket nem csak jó, keresztyén, magyar, zsigereiben is erdélyi állampolgárrá nevelni, de olyanokká is, akikben tudatosulnia kell ugyanennek a küldetésnek. Elődeink vezető szerepet vállaltak Erdély és Magyarország irányításában, úgy, hogy szemük előtt kellett lebegjen az ország sorsán és a saját birtokaik sorsán belül a legkisebb polgárok sorsa, lehetőség szerinti jóléte is. Ez nekünk is kötelességünk!
- Ön Magyarországon született és lakott, de egy erdélyi történelmi család tagjaként mégis erdélyinek számit. Van benne valami különlegesség vagy annyira természetes, hogy fel sem tűnik önnek?
Különlegesség nincsen, ez velünk született, tudat alatti érzés-forma, viselkedés-forma. Valójában Erdélyt tekintem hazámnak, itt vagyok otthon!
- Milyen megpróbáltatásokon esetek át származásuk miatt, a kommunista rendszerben?
Édesapámnak azonnal megvonták minden nyugdíját, semmiféle – sem fizikai, sem egyéb – munkát nem kapott. Unokaöccsével, gróf Bethlen Dániellel kocsit, lovat vásároltak, és évekig fuvarozásból tartották el családjaikat, 1948-ban történt balesetéig, akkortól mozgásképtelen volt. 1951-ben lakásunkat államosították, minket pedig egy távoli falu régi hentes-raktárába telepítettek ki. Ott éltünk 20 négyzetméteren kilencen, szüleim és a hét gyermek, két és fél évig. Idősebb testvéreimet kizárták a gimnáziumokból, nem tanulhattak. A TBC-fertőzött nővéremet nem merték megoperálni, mert az az orvosok állásába, meghurcolásába került volna. Édesanyám 1963-ig nem kapott semmiféle állást, alkalmi munkákat vállat, gyümölcsszedést, kapálást, nyelvoktatást.
- Az erdélyi arisztokraták közül többen Magyarországra költöztek a II. világháború után. Könnyebb volt ott átvészelni a zűrös időket mind itthon Erdélyben?
Nem a háború után, hanem a háború alatt, a frontvonal előretörése okán, a szovjet csapatok közismert, a birtokosokkal szemben tanúsított magatartásától való félelmükben menekültek. És a háború végével, az akkori román törvények számukra hátrányos rendelkezései miatt nem látták célszerűnek a hazaköltözést. Nagy részük tovább is ment, Nyugat-Európába. A mi esetünkben ez másként alakult. Édesapám magyarországi miniszterként nagy családja védelmében döntött így, mert a két ország 1944 augusztus 23.-át követően már hadban állt egymással, ezért Őt Románia ellenségének tekintette, bár a miniszterségéről még a két ország szövetsége idején, Magyarország német megszállása idején, lemondott. Bár sokan javasolták Neki, hogy menjen családostul Nyugat-Európába, Ő következetesen magyar maradt, és Budapest közelebb is volt Erdélyhez.
- Mi késztette önöket, hogy harcoljanak az örökségért? Milyen nehézségekbe ütköztek a visszaszolgáltatás alatt?
Az erdélyi birtokaink hosszú évszázadok óta családi tulajdonban voltak, csak a világégés és a kommunizmus szakította el azokat tőlünk. Jogos tulajdonunk, tehát visszaköveteljük. Sokszor a települési önkormányzatok is, de elsősorban az állami hivatalok és maga a román állam állított komoly, de minden jogot áthágó akadályokat birtokaink jogszerű visszaszolgáltatása elé. Vádoltak minket háborús bűnösséggel, népellenes bűnösséggel, csalással stb, stb. Az eljárások még ma is folynak ellenünk, de mi kitartunk, nem engedünk jogainkból.
- Milyen terveik vannak a visszaszolgáltatott birtokokkal?
Visszaszolgáltatott birtokainkon mintagazdálkodást kívánunk folytatni, jövedelmét – ha egyszer végre lesz – nem kívánjuk kivinni az országból, nem a magunk luxusigényeinek kielégítésére kívánjuk fordítani. Feltett szándékunk, hogy az erdélyi ifjúság javára, szociális, egészségügyi, kulturális jólétének támogatására költsük.
- 71 éve szüntették meg a bolsevikok az arisztokráciát Erdélyben. Sajnos sokan azt hiszek, hogy már nem létezik arisztokrácia. Hogyan fogadják az emberek amikor megtudják, hogy ön arisztokrata?
Érdekes, ezen még nem gondolkodtam. A mai Magyarországon az emberek elcsodálkoznak az első pillanatban, majd minden további nélkül túllépnek a kérdésen. Magyarországon sikerült a fejekből kimosni a rendi hierarchiát.
Itthon, Erdélyben, még sokkal nagyobb a respektusa egy arisztokratának, nemzetiségtől függetlenül. Akikkel találkozom, vagy kapcsolatba kerülök, már a bemutatkozásnál „veszik a lapot”, és annak megfelelően kommunikálnak velünk. Tévedés ne essék! Nem megalázkodva, csak tartózkodó tisztelettel. Még a hivatalokban, intézményekben is, ahol adott esetben éppen ellenérdeket képviselnek.
- Milyen irányban és mennyire változott az emberek hozzáállása az arisztokráciához? Mennyire fogadják el az emberek az arisztokráciát?
Ahogy az előbb is mondtam, a mai Magyarországon kicsit érdekesnek, egzotikusnak tartják, de semmi több. Itthon a régi birtokaink környékén az esetek többségében örvendtek megjelenésünknek, mert, ha nem is közvetlenül, de szüleik, nagyszüleik elbeszéléseiből tudták, hogy a birtokosok többségéhez – természetesen itt is voltak negatív kivételek – bizalommal fordulhattak ügyes-bajos dolgaikkal, kérhettek és általában kaptak is segítséget. Nem szabad elfelejteni, hogy a XIX. század közepéig az uradalmi cselédség, a birtokosok minden alkalmazottja, öregkorában is kapott szállást, ellátást a munkaadójától, hiszen akkor nyugdíjrendszer még nem létezett. És betegség, ínség esetén is kaptak segítséget. Úgy a cselédség, mint a jobbágyság.
- Milyen a modern arisztokrata?
Mint bármilyen más rétegbeli ember. Legfeljebb egy kicsit konzervatívabb gondolkodású, és talán génjeiben van kicsit a másokon való segítés ösztöne.
- Diákjaim tudják, hogy az arisztokrácia sok embernek adott munkát és megélhetést, de azért bennük él egy idealizált kép miszerint az arisztokrata szabad idejében bálokba és vadászatra jár. Mennyire van ez így? Mennyire összetartó az erdélyi arisztokrácia?
A diákokban azért él ez az elképzelés, mert már tanáraikat is ezzel butították a baloldali államvezetések korában. Mert egyszerűbb volt ilyen módon is bűnbakot keresni és találni az általuk elrontott nemzetgazdaságok okozta életszínvonal csökkenésre. Igen, az arisztokrácia is járt szórakozni, alkalmanként bálokba is. De, ha belegondolnak, az alacsonyabb jövedelemmel bíró emberek is jártak bálba, lakodalomba, keresztelőre, halotti torra. Lehet, sőt valószínű, hogy szerényebb körülmények között. Manapság faluhelyt mekkora vendégségek adódnak egy-egy esküvő, keresztelő, konfirmáció, kicsengetés alkalmával?! Nem ritka a 150-200 fős vendégség!
Igen, jártak vadászni is. És az ehhez bevont segédszemélyzetet tisztességgel meg is fizették. Még mindig jobb, mintha kocsmába jártak volna, és ez nagyon fontos, szemük előtt volt a természet, látták, hol, mit és hogyan kell tenni, annak védelmében!
Az arisztokrácia régen is összetartott, ma is összetart. De ez nem egy elvtelen kéz-kezet mos érdekszövetség, hanem az azonos módon gondolkodó, hasonló véleményű emberek együvé tartozása. Nem okvetlen barátság, de a kölcsönös tisztelet megnyilvánulása.
- Milyen tervei vannak? Mit szeretne megvalósítani?
Terveim vannak. Elsősorban közvetlen családom jólétének lehetőség szerinti biztosítása, már amennyiben ez rajtam múlhat. Szeretném birtokainkat minden tekintetben rendbe tenni, a megfelelő gazdálkodást jó kezekben tudni. És, ahogy már az imént mondtam, tenni és tétetni az erdélyi ifjúság keresztyén, magyar identitástudatának fejlesztésére fordítani a lehető legtöbb energiát és anyagiakat.
- Négy cikluson keresztül polgármester volt Leányváron. Milyen volt ez a tapasztalat? Véleménye szerint arisztokrata származása segített önnek abba, hogy jó polgármester legyen?
Nem arisztokrataként lettem polgármester, még csak nem is politikusként, hanem megbecsült emberként. Származásom – kicsit átvitt értelemben – igenis segített, hiszen elődeim is állandóan emberekkel kellett foglalkozzanak, magasabb vezetőként pedig az ország, a vármegye, esetenként az egyházkerület szervezését, gazdálkodását, jólétének biztosítását kellett megoldják.
- Ön szerint mi a küldetése szórványban a közösségi dolgozónak (legyen az arisztokrata, tanár, lelkész vagy egyéb?
Erre a kérdésre az előzőekben már több rendben is válaszoltam, nem tudok többet hozzátenni. Becsületre nevelni, a rászorultaknak segíteni, tisztességben példát mutatni!
- Mit üzen a szamosújvári Kemény Zsigmond Elméleti Líceum diákjainak?
Ne csak kötelességérzetből tanuljanak, hanem „tudásszomjból”! Tiszteljék és támogassák szüleiket, nagyszüleiket! Bízzanak Istenben, mert, ha így tesznek, nem marad el az Úr támogatása sem! Alapítsanak nagy családokat, mert szükség van, és egyre nagyobb szükség lesz a becsületes keresztyén magyar emberekre Erdélyben! Példaként: hét gyermekem és 17 unokám van, és bízom Istenben, hogy ez utóbbi szám még növekedni fog!
Mindenekelőtt egy erdélyi főúri kastély kápolnájának feliratát akarom a lelkükre bízni:
HONESTA FAMA AETERNUM PATRIMONIUM
A TISZTESSÉGES HÍRNÉV ÖRÖKÖS VAGYON
A cikk szerepel az Iskolai Történelmi Magazin legutolsó számában. Olvassák/olvassátok a magazint is, a linkre kattintva:
Leave a Reply