830 és 895 között a magyar törzsek a Don és Al-Duna közti területen élt. Egyes források arra utalnak, hogy a hét magyar törzs (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Kér, Keszi, Tarján, Jenő) közül négy a nyugati területeken, azaz a Dnyeper és a Duna közt, három pedig a Don környékén élt. A nyugati törzsek kapcsolatba kerülhettek a Kazár-Birodalommal és szövetségesi viszony is kialakulhatott közöttük.
Ebben az időszakban a magyarokat többen felkérték harcbéli segítségre. 836-ban bolgárok, 862-ben frankok, 881-ben Szvatlopuk morva uralkodó, majd 892-ben Arnulf frank uralkodó kérte segítségüket.
894-ben Bizánccal kialakítottak egy bolgárellenes szövetséget, majd harcba is szálltak velük. Bizánc cserbenhagyta a magyarokat és kibékült a bolgárokkal, akik összefogtak a magyar területek mellett élő besenyőkkel és kétfelől megtámadták azokat. Az első vereségek után Árpád ráébredt arra, hogy népét el kell menekítenie, ezért elindult a gazdátlan Kárpát-medence fele. Hozzájuk csatlakoztak a kazárok ellen fellázadt kabarok is.
A honfoglalás 895-ben több szakaszban és több irányból zajlott. Először a Keleti-Kárpátok hágóin és Erdély felől a Tiszántúl és az alföldi területek elfoglalása történt. A Dunántúlra való behatolás ebben az első szakaszban nem valósulhatott meg, mivel Pannónia ősi földje Nagy Károly 803-ban lezajlott avarok elleni hadjárata óta a frankok ellenőrzése alatt állt. Ekkoriban I. Arnulf keleti frank király hűbéresét Boleszláv morva fejedelmet kérte fel a tartomány megvédésére. Boleszláv a Kis-Balatonnál fekvő Mocsárvár térségében rendezte be főhadiszállását. Bár a Dunántúl megszerzése nehéznek ígérkezett a magyarok számára, a Tisza vidék könnyen meghódítható területnek számított, hiszen itt csupán szlávok, avarok és más töredék népek éltek. Ezen a vidéken egy érdekes és máig ismeretlen etnikum nyomai is felfedezhetőek voltak, akiket a történettudomány ma griffes-indás népnek nevez, sajátos motívumaik miatt. Olyan magyarokkal azonosíthatóak, akik már 670 körül a Kárpát-medencébe települtek. Ez a kettős honfoglalás elmélete, ám teljes bizonyítást máig nem nyert. A honfoglalás első szakaszának lezárulása, a Dunáig terjedő területek birtokba vétele 899-re zárult le.
A magyar törzsek megjelenése a Kárpát-medencében jelentősen felbolygatta a helyi erőviszonyokat. A bolgárok visszaszorultak, a morvák területeiket féltették. Amikor a honfoglaló magyar törzsek megérkeztek, akkor épp I. Arnulf király az Itáliai Királysággal és annak urával, I. Berengárral kezdett harcba szállni. Ebben a harcban Arnulf fel akarta használni a magyarokat riválisa, Berengár legyőzéséhez. Még 899-ben kötött egyezséget a magyar törzsi vezetőkkel, melyben arra kérte őket, hogy Itáliába vonulva segítsenek neki legyőzni Berengárt, amely után gazdag zsákmánnyal térhetnek majd haza. Az alku érvénybe lépett és a magyarok a 899-es kalandozó hadjáratuk során behatoltak Itáliába, ahol 899 szeptember 24-én vívott csatában nagy győzelmet arattak az itáliai király serege felett. Mivel a keleti frank király a csata után két hónappal meghalt, a frank-magyar szövetség is érvényét vesztette, így Árpád elhatározta, hogy megszerzi a frank területeket.
Nem volt központi irányítás, minden törzs maga dönthetett arról, hogy mikor és merre indítja meg hadjáratait. A 900-902-es évektől lett egyre jellemzőbb, hogy a magyar törzsek egyesével, vagy néha két törzs összefogva egyidejűleg indult kalandozni más – más irányokba.
A kalandozó csapatok harcmódja sokáig egyedinek számított Európában: nomád, könnyűlovas harcmodorban küzdöttek, egységeikben nem volt sem gyalogság, sem nehézfegyverzetű lovagság, ellenben volt elővéd, főcsapat és utóvéd. Taktikájukban sokszor alkalmazták az elővéd támadása utáni színlelt megfutamodást, majd az óvatlanul előretörő ellenség ellen a főerő váratlan bevetését, mely körülzárta és felmorzsolta a támadókat. A magyarok legfontosabb, szinte csatadöntő fegyverének az íjat tekintették. Íjaink hírnevét dicséri a 924. évből Modena városának templomi könyörgéséből ismert ima: „a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket”
A pozsonyi csata a korszak legnagyobb jelentőségű ütközete volt, mert ebben az összecsapásban a Keleti Frank Királyság a honfoglaló magyarok által frissen megszerzett Kárpát-medence visszahódítását szerette volna elérni. Ez volt a 895–ben kezdődő honfoglalás utáni időszakban az európai területekről kiinduló legnagyobb ellentámadás a magyarok visszaszorítására. A nagyarányú német támadás idején a Keleti Frank Királyság élén Arnulf fia, a 907-ben mindössze 14 éves IV. Lajos állt.
A magyar seregek élén sajnos nem tudjuk ki állhatott. A történészek körében ma is vita tárgyát képezi, hogy Árpád fejedelem élt-e a csata idején. Az egyik vélekedés szerint ő maga vezette a magyarokat, de a csatában elesett. Erre nincsen bizonyíték, hiszen a forrásokban semmilyen említés nem esik Árpádról. A másik elmélet a csata előtti napokra teszi Árpád halálát, és azt állítja, hogy a németek éppen ezen esemény miatt időzítették támadásukat a fejedelem halála utáni napokra. Amennyiben Árpád nem élt a csata idején, úgy vélhetően öt fia közül a legidősebb Levente vezethette a magyarokat, és ő maga lehetett a fejedelem is. A hadak létszámát pontosan nem tudhatni, de valószínűleg a német erők olyan kétezres létszámú túlerőben lehettek, de ennek ellenére a magyar csapatok mind a három összeütközés győztesei voltak. A győzelemittas magyarok egészen a Lech folyóig üldözték a menekülő németeket, miközben feldúlták és felgyújtották a vidéket.
A pozsonyi csatával zárult le véglegesen a magyar honfoglalás, és ezzel az ütközettel bizonyította be a magyarság, hogy elég erővel rendelkezik ahhoz, hogy Európa új népeként tartósan megmaradjon a kontinens keleti szegmensében.
A pozsonyi csatát két évtizednyi kalandozás követte, melyben már Európa távolabbi területei felé is megindultak támadásaik. 908-ban Szászország és Türingia volt a célpont. A két német tartomány feldúlása során Eisenach mellett Türingia ura kísérletet tett a magyarok megállítására, de csatát vesztett és elesett az összecsapásban. 909-ben Bajorország és Svábföld felé irányultak, majd 910-ben a mai München közelében fekvő Augsburg lett a célpont. Itt az ifjú frank uralkodó IV. Lajos csatát vállalt a magyarokkal, ám újra óriási vereséget szenvedett. Ugyanezen évben a bajor tartomány seregei is megpróbáltak megütközni Neuhingánál a magyarokkal, ám ők is veszítettek. Ezután a 933-as merseburgi vereségig szinte szakadatlanul folytatták hadjárataikat Bajorországban, Frankföldön, Svábföldön, Szászországban, majd 915 után Burgundiában, Vesztfáliában, Lotaringiában, Itáliában (I. Berengár oldalán). A periódus végén, 926-ban a francia területeken a Loire völgyén keresztül az Atlanti óceánig jutottak. Később, 927-ben pedig az itáliai uralkodó kérésére Észak-Itáliából Rómába kísérték a pápa (X. János) öccsét, majd Toscanát és Apuliát fosztogatták.
919-ben a német trónra I. Henrik került, akivel kezdetét vette a sikeres és erőskezű német királyok sora. Henrik elszánta magát arra, hogy végleg leszámol a magyarokkal, és amikor azok 924-ben Szászországba törtek, egyik vezérüket – vélhetően Árpád egyik fiát – sikerült fogságba ejtenie, így 9 évnyi békét tudott vásárolni a Németország-szerte rettegett támadóktól. A megnyert idő alatt Henrik átszervezte seregét, melyben a nehézfegyverzetű lovagság létszámát megnövelte. Felkészülten várta a magyarok újbóli felbukkanását.
932-ben I. Henrik felmondta a békét és megtagadta a további adófizetést, ezért a magyarok 933-an megtámadták Szászországot. E csata hozta a magyarok első nagy veszteségét. Az ezt követő három évben a magyarok elkerülték a német területeket, melyek élére közben I. Henrik fia I. Ottó került. Apja példáját követve, ő is komolyan vette a magyarok elleni felkészülést, s amikor azok 937-ben fosztogattak, megtámadta őket és Metzig kiűzte a magyarokat. A távoli vidékekre vetődő magyar csapatok feldúlták Párizs és Dijon környékét, majd az Alpokon keresztül előbb Itáliába, később a Pireneusokon átkelve spanyol földre vonultak. 950 körül a német fejedelmeknek sikerült kiismerni a magyarok taktikáját s ezért a magyarok egyre több csatát vesztettek. Az utolsó nagy nyugati kalandozásra 954-ben kerül sor, ennek során előbb a mai Belgium területén fosztogattak. Az ellenfelek nem vállalták a nyílt összecsapást, a magyarok viszont nem használhatták íjaikat az eső miatt. Április 6-án Cambria külvárosát gyújtották fel, a várfalakkal nem boldogultak. A védők elfogták Bulcsú vigyázatlan testvérét és lefejezték. A magyarok megpróbálták a fejét visszaszerezni, de a védők nem adták, erre a magyarok összes foglyukat megölték. Ezután Laon, Reims, Chalons és Metz vidékén fosztogattak, Burgundiát is feldúlták, majd Itálián keresztül hazatértek.
955 augusztus 10-én zajlott le a magyarok számára nagy következményekkel járó vereség, amikor Augsburg váránál szembeszálltak I. Ottó kisebb, de jól felkészült seregével. (Bár az augsburgi csatában részt vett magyar csapatok vezéreit, Bulcsút, Lehelt és Súrt, a király Regensburg várába vitette és ott felakaszttatta őket.) Ezzel a magyarok beszüntették Nyugat-európai kalandozásaikat. A csata után még 15 évig folytak magyar kalandozások Bizánc ellen, ám a 970-ben bekövetkezett vereségük után dél-keleti irányú kalandozásaik is befejeződtek.
Az írás megjelent az Iskolai Történelmi Magazin augusztusi számában. A lapszám elolvasható az alábbi linkre kattintva:
Leave a Reply