A család története
A család német gyökerű, amint a név hangzásából is kikövetkeztethető. Ruprecht volt az első Haller, aki Mátyás király idején kereskedőként áttelepült Budára. Leszármazottjai közül egyedül az Erdélyben letelepedett Péter (1500-1570), nagyszebeni polgármester, királybíró viszi tovább a családot. Első felesége szász, a második magyar, és ettől kezdve az erdélyi magyar nemesi családok leányaival kötött házasságok révén válik magyarrá a család. Két ága ismeretes, a fejéregyházi és a kapjoni, utóbbi a XIX. század végén kihalt. A fejéregyházi ág 1699-ben báróságot, 1713-ban grófságot nyer, címere azonos a Németországban maradt, bárói rangot viselő Hallerekével. Számos jeles képviselője ismeretes, ezek közül Haller János (1626- 1697) különleges kiemelést érdemel amennyiben szépíróként is számontartják a Hármas Históriában újramesélt ókori történetek révén, de a megerősödő osztrákokkal szemben is próbálta Erdély jogállását számunkra előnyös módon tisztázni: 1686-ban az általa vezetett küldöttség elfogadtatja Bécsben a Hallerianus Tractatus-t, ami később a Leopold-féle Diploma alapja lesz.
Nemzeti kultúránkban nyomot hagyott a Fejéregyházán élt Haller Lujza (születésének éve nem ismert, 1909-ben halt meg) munkálkodása, akinek a Petőfi- múzeumot, valamint emlékparkot köszönhetjük, és fontos szerepe volt a turulmadaras emlékmű-állításban is. Ma Magyarországon és szerte a nagyvilágban találkozhatunk a család leszármazottaival, Erdélyben csak az én családom, fiam (Tamás-István) és unokám (András-Emánuel) képviseli.
Interjú hallerkői gróf Haller Béla tanár úrral
- Hogyan ismerte meg családja múltját?
Időrendben a családi beszélgetések jelentették az első forrást, de ezekből inkább az utolsó 2 – 3 nemzedéket ismertem meg. A régebbi múltra vonatkozó tudás könyvekből, véletlenszerű felfedezésekből, későbbi tudatos búvárkodásból állt össze, és egészül ki ma is. Szerencsés fejlemény volt, hogy a tehetséges fiatal történész, ugyanakkor tanárkollégám, Kálmán Attila a Haller család XVII-XVIII. századi történetéből doktorált, és jó szívvel osztotta meg velem felfedezéseit.
- Milyen középiskolás volt gróf Haller Béla?
Szüleim az 1949-es kitelepítéssel kezdődött nehéz években bámulatos lelkierővel, derűsen viselték a nehézségeket, példás kötelességteljesítést láthattam részükről, úgyhogy az én iskolába járásom sem lehetett más. Szerencsés is voltam, mert mire 1968-ban elvégeztem az általános iskolát, lényegesen enyhültek a volt földbirtokosok gyermekeit érintő továbbtanulási tiltások, akadálytalanul felvételizhettem az akkori marosvásárhelyi 5-ös számú Líceumba, majd a Bukaresti Tudományegyetem bölcsészkarára, francia-olasz szakra.
- Az arisztokraták nagyrésze Magyarországra vagy nyugatra költözött. Önöket mi tartotta Erdélyben?
A családban mindkét oldalról volt példa az elmenésre és a maradásra is, tudtuk, melyik döntés mivel jár. A szüleim nagy egyetértésben úgy döntöttek, hogy maradnak. Most nem akarok visszamenőleg az ő nevükben hangzatos hűségnyilatkozatot fogalmazni, azt hiszem, az itthonmaradás volt számukra az addigi életük egyetlen természetes folytatása. A felnőttkorhoz közeledve legbelül úgy éreztem, hogy szívem szerint döntöttek, bár sokat méltatlankodtam családi és baráti körben a körülöttünk levő visszásságok miatt.
- Tehernek vagy ajándéknak tekinti származását?
Az emberek általában szívesen veszik, ha személyiségük többlet-jelentőséget kap valamely körülmény folytán. Ilyen értelemben a származás különlegessége ajándéknak mondható, de ez nem szokványos ajándék, mert ugyanakkor határozott elvárásokat jelent a külvilág részéről, amelyeknek meg kell felelni erkölcsi feddhetetlenséggel, vállalásaink és teljesítményeink rendkívüliségével. Valamiképpen fel kell mutatnunk azokat a kvalitásokat, amelyek nevében az elődeink vezető szerepet vállaltak a társadalomban. Egyszóval olyan ajándék, ami kötelezettségeket ró az emberre.
- Mikor tudatosult önben, hogy egy történelmi család örököseként mi a küldetése?
Az 1989-es rendszerváltás előtt a küldetésnek csak áttételes formái létezhettek: igyekezhettünk jó szakemberré válni, az emberek érdekében munkálkodni, tanárként az ifjúságnak biztos erkölcsi alapot nyújtani, az egészséges testi-lelki fejlődés körülményeit biztosítani, sőt bizonyos leleményességgel a magyar azonosságtudatot is alakítani lehetett. Ilyen értelemben az 1989 előtti, 14 évig tartó általános iskolai tanárkodásomat nem érzem kevésbé értékesnek, mint az ezután következő 30 líceumi évet a Bolyaiban. A szabadság körülményei között az eszközeink megsokszorozódtak, de a társadalomban mutatkozó sokféle mentalitás felaprózta a korábbi egyöntetűséget, törésvonalakat hozott létre, zűrzavarossá tette a társadalmi kommunikációt. Mi nyíltan vállalhattuk nemesi származásunkat, és válaszolhattunk az irántunk megmutatkozó érdeklődésre, sőt rokonszenvre. Ez volt az emberek többségének viszonyulása hozzánk, de nyilván akadtak kivételek is. A nemesség nem tért vissza a politikai életbe, erkölcsi üzeneteit a tömegkommunikációs eszközökön keresztül közvetítette, és a civil társadalom önszervező légkörében a Castellum Alapítvány körül tömörült. Ennek elnökségét vállaltam, inkább küldetéstudatból, mert a nyilvános szereplésektől egyébként idegenkedem.
- Milyen megpróbáltatásokon és zaklatásokon ment keresztül családja a régi rendszerben?
A sztálini mintára szerveződött államhatalom 1949 márciusában azokat a földbirtokokat, amelyeket négy évvel korábban 50 hektárra csökkentettek, teljes egészükben kisajátította, a hozzájuk tartozó épületekkel (kastélyok, udvarházak, gazdasági épületek) együtt. Egy rajtaütésszerű, jól összehangolt országos intézkedéssel egyetlen éjszaka földönfutóvá tették azt a társadalmi réteget, amelyhez korábban a falvak népe igazodott. Az én szüleim, Erdély két sarkából teherautón utazva Marosvásárhelyen találkoztak a Milícián, és ebből a találkozásból házasság lett („nem minden rossz azért jön, hogy ártson” – tartja egy olasz közmondás), de nehéz idők vártak rájuk: kényszerlakhely, szükséglakás, 9 hónapos „átnevelő” munkatábor édesapámnak, kemény fizikai munka, állandó fenyegetettségtudat, valamelyes enyhüléssel a 60-as évek közepétől.
- Milyen birtokokat sikerült visszaszerezni? Hol állnak a visszaszolgáltatásokkal?
Küküllőváron (Fehér megye), édesapám falujában minden visszaigényelhetőt megkaptunk, de a kastélyt nem sikerült megtartanunk, mert túl korán, még a kastélytörvény megjelenése előtt kértük a restitúciót, és akkor még követelhették rajtunk a karbantartásra és a javításra fordított pénzeket. Végül megegyezés született, úgy kaptuk vissza, hogy tovább is adjuk, az egyetlen vállalkozó tulajdonában levő zsidvei (küküllőmenti) borvidék központja és emblémája lett. Eleve jó állapotban volt, és most is folyamatosan újítják. Ugyanakkor természetben szolgáltatták vissza a kolozsvári Haller-ház egy részét, a másik részéért kártérítést kaptunk.
Köveden viszont, Arad megyében, édesanyámék udvarháza és birtoka visszaszerzésében semmire nem mentünk. Aktív tanár koromban nem értem rá ilyen messzire tárgyalásokra ingázni, a többi örökös külföldön él, úgyhogy a jogosultságot egyetlen csomagban eladtuk egy ottani illetőségű hölgynek, aki sok éve húzódó pereskedéssel próbálja azt érvényesíteni.
- A tulajdonosok egy része eladta a visszaszerzett birtokot, másik része pedig megpróbált valamit kezdeni vele. Ön szerint melyik a járható út?
Azok a régi-új földtulajdonosok, akik fiatalon még gazdálkodni számítottak a birtokon, és erre készülve végezték tanulmányaikat, a restitúció éveiben már meglehetősen idősek voltak, általában túl idősek ahhoz, hogy újrakezdjék a gazdálkodást. Két igen tiszteletreméltó példát tudok felhozni, olyanokét, akik koruk ellenére újraindították az életet az egykori birtokon, az idősebb báró Apor Csabáét (Torja) és a Gaal Miklósét (Kolozskorpád).
A városi kényszerlakhelyen született második nemzedék a kezdeti években nem tanulhatott tovább, és rendszerint az ipar felé vette az irányt, a későbbi évjáratok akár egyetemre is mehettek, de többnyire polgári foglalkozást választottak, nem gazdamérnöknek tanultak. Így amikor visszakapták a hajdani birtokot, vagy annak egy részét, szakértelem híján és erős városi kötődéssel, amelybe beleértődik időközben megteremtett egzisztenciájuk is, nem tehettek egyebet, mint hogy eladják.
Ez alól csak az erdőbirtokok jelenthetnek kivételt, amelyeknek kitermelése legnagyobbrészt központi irányítással történik, a tulajdonosok mozgástere behatárolt, és vannak is néhányan ismeretségi körömben, akik ezt el tudják látni.
- Hogyan tekintenek önökre arisztokratákra a mai emberek?
Ma, talán inkább, mint máskor, az emberek követhető modelleket keresnek, és mivel több értékrend van érvényben, nemzedéki megoszlás és világnézet függvényében, a választott minták is sokfélék: a gátlástalan politikusoktól, sikeres vállalkozóktól a neves tudósokig, művészekig sokféle ideál létezik. Ezek sorában még mindig előkelő helyen szerepelnek az arisztokraták, mint a történelem által hitelesített kategória, nem csak az idősebb korosztály szemében. Hozzájárul ehhez az arisztokraták visszafogott modora, tartózkodó magatartása (legalábbis Erdélyben), aminek köszönhetően imázsuk nehezebben kopik meg, mint a többi kategóriáé, és hozzájárul az írott és filmes kultúra, amely viszont nagyívű sorsokat, kivételes jellemeket, nagy lelkierőt és emlékezetes gesztusokat társít ehhez a társadalmi kategóriához, amelyről méltán mondták: ha nem is volt mindig kiváló, de képviselni tudta a kiválóság eszményét.
A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy egyes emberek dührohamot kapnak az arisztokrácia puszta emlegetésétől, felróják neki történelmünk minden szerencsétlenségét, és ebben erősíti őket az írott és filmes kultúrának egy másik vonulata. Tehát nem beszélhetünk még csak hozzávetőlegesen egységes megítélésről sem.
- Milyen irányban és mennyire változott az emberek hozzáállása az arisztokráciához? Mennyire fogadják el az emberek az arisztokráciát?
Az emberek általában fejlett igazságérzettel rendelkeznek, és emiatt eleve rokonszenvvel tekintettek azokra, akik korábban felelősségteljesen gazdálkodtak (kevés, sajnálatos kivétellel), mert egész vidékek megélhetéséért munkálkodtak, aztán egyik napról a másikra a társadalom peremvidékén találták magukat, üldözötten és kiszolgáltatottan. Ilyen értelemben az 1989 utáni jóvátételi intézkedéseket és a restitúciót is egyetértéssel fogadták. Mihelyt nem számított már tiltott témának, az egykori nemesi élet iránt intenzív érdeklődés mutatkozott a nagyközönség részéről, amit a média megérzett, és igyekezett válaszolni rá. Megjelentek önéletírások, családtörténetek, a Korunk különszáma majd önálló kötete, beszélgetőkönyvek történelmi családok leszármazottéival, hasonló témájú videók a közösségi oldalakon.
Mindezeknek a nyomtatott és képi anyagoknak az alapgondolata az, hogy a nemesség, sok nemzedéken keresztül kialakította magában a vezető és felelősségvállaló szerepkörhöz szükséges kvalitásokat, ezért, ha kikerültek is a vezető funkciókból, véleményük ma is számít, lehet érvényes üzenetük a mának.
Látjuk, hogy a meghirdetett kastélynapok nagyszámú látogatót vonzanak Gernyeszegre, Miklósvárra, Marosvécsre, Kutyfalvára, Maroshévízre, úgyhogy elmondható, hogy az elmúlt 30 év alatt ez az érdeklődés, ha mérséklődött is valamelyest, távolról sem szűnt meg.
Amint az előző válaszban is jeleztem, a nemességnek és elsősorban a főnemességnek (arisztokráciának) létezik ellenzéke is, amely kortévesztőnek (anakronisztikusnak) érzi az arisztokraták nyilvános szereplését.
- Milyen a modern arisztokrata? Mivel tölti idejét?
Nehéz erre a kérdésre válaszolni, talán különítsünk el két kategóriát:
Ha tipikus modern arisztokratáról beszélünk, akkor visszaszerzett (Kelet-Európában), vagy el nem adott (Nyugat-Európában) kastélyában, udvarházában találjuk – végzettségétől függetlenül – amint igyekszik életet vonzani a régi falak közé, nyereséges vállalkozást működtetni az anyagi fedezet megteremtése érdekében, pályázni ugyanebből a célból, karbantartani az épületet, ami nem egyszerű, mert sokszor jól edzett ipari alpinistáknak is nehéz feladat egyik-másik meredek kastélytetőn dolgozni. A külvilág érdeklődésére szívesen beszél a családja, a kastély múltjáról, helyi legendákról, de igyekszik elkerülni a turistákkal közös szelfiét.
Amennyiben atipikus modern arisztokratát próbálunk megjeleníteni, nem tudunk elvonatkoztatni mesterségétől, és ennek függvényében a legváltozatosabb helyzetekben és társadalmi környezetben képzelhetjük el, a fogtechikai labortól az építőtelepig. Ami közös lehet bennük, az a megbízhatóság, bizonyos fokú tartózkodás a viselkedésben, az anyagi szempontok másodlagossága, fejlett erkölcsi érzék, lovagias, gáláns viselkedés és konzervatív vélekedés a világ dolgairól. A legtöbb esetben meglepő módon hiányzik belőlük a rátartiság. Szabadidejüket családjukkal töltik, társaságba járnak, ápolják a rokoni kapcsolatokat, sokat vannak úton. Kultúra tekintetében a klasszikusokat kedvelik, szívesen olvasnak a magyar történelemről.
Persze az arisztokráciának is megvannak a maga fenegyerekei, és akkor már semmin sem csodálkozhatunk, legfennebb azon, hogy bizonyos (mellékes) kérdésekben milyen lazák, más (lényeges) kérdésekben viszont váratlanul szigorúak.
- Diákjaim tudják, hogy az arisztokrácia sok embernek adott munkát és megélhetést, de azért bennük él egy idealizált kép miszerint az arisztokrata szabad idejében bálokba és vadászatra jár. Mennyire van ez így? Mennyire összetartó az erdélyi arisztokrácia?
A kép, amelyet említ, minden elemében megfelel a valóságnak: volt az életükben kemény munka és időnként szórakozás. A kemény élet neveltetésükkel kezdődött, nem kényeztették őket, hogy helyt tudjanak állni az élet viharjaiban, széleskörű műveltséggel, nyelvtudással látták el, ugyanakkor a gazdálkodás fortélyait ismerniük kellett a fiúknak (többnyire gazdasági főiskolán tanultak és / vagy jogi karon illetve katonaiskolában), az akkori bonyolult háztartásvezetést a lányoknak kellett megtanulniuk. A testnevelésre, egészséges életmódra igen nagy hangsúlyt fektettek. Felnőttként a családi birtokon gazdálkodva felügyelték a különböző helyszíneken zajló munkát, rendszerint reggeltől estig. Bálozni főleg télen, farsangkor báloztak, és voltak vadászatok, egyrészt mint alkalmak a találkozásra és az eszmecserére, másrészt mint „formaellenőrző” megmérettetések.
Ez volna az erdélyi, XX. század eleji főnemesség életformája dióhéjban. Persze mindig, mindenhol akadtak kivételek, és előfordulhatott, hogy valaki, aki a maga ura volt, engedményeket tett önmagának, amitől lassan lezüllött minden körülötte, vagy pedig túlzott szigorúsággal próbálta ellensúlyozni a személyes jelenlét hiányát.
A nemesség megítélését negatívan befolyásolták a dzsentrik, a leszegényedett kisbirtokos középnemesek, akik a főnemeseket majmolták a külsőségek szintjén, de az úri életformához való ragaszkodásuknak már nem volt anyagi fedezete (lásd Mikszáth Kálmánnál, Móricz Zsigmondnál). Szellemi felkészültségük ingatag volt, ezért gyakran hajlottak a szélsőséges politizálás felé, mintegy kompenzálva hiányosságaikat. A bécsi döntés nyomán Észak-Erdélybe visszatérő magyar katonaság atrocitásaiért is jórészt dzsentri-lelkületű tisztek a felelősök. Azt mindenképp tudni kell, hogy a valódi nemesek sohasem pártolták a totalitárius társadalmi berendezkedést, nagyon kevés kivétellel ugyanúgy irtóztak a nemzetiszocializmustól, fasizmustól, mint a kommunizmustól. A Hitler elleni, kis híján sikeres merényletet is német arisztokraták szervezték. Történelmi perspektívában többen feljegyezték, mások mellett Francis Bacon például, hogy az arisztokrácia mindig a zsarnokság túlkapásait igyekezett mérsékelni.
Ami az összetartást illeti… életbevágó ügyekben mindenképp működik. Egyébként nem erősségük.
- Milyen tervei vannak? Mit szeretne megvalósítani?
Néhány óra erejéig visszahívott nyugalmazott tanárként szeretnék nem elszakadni eddigi életemtől, ugyanakkor törleszteni a családdal szemben azt az eladósodást, ami az együtt töltött idő tekintetében gyűlt fel elfoglalt éveimben. Lényeges gondolatokat, tapasztalatokat átadni a fiamnak, unokámnak. Tovább búvárkodni az erdélyi múlt, a család múltjának mélységeiben, követni az európai kultúra, eszmetörténet további alakulását, összképet kialakítani arról, amit eddig részleteiben ismertem. Készen állni olyan újdonságok megismerésére, amelyeket most még elképzelni sem tudok. Közben pedig nem elpuhulni a nagy szellemi igyekezetben. Szerencsére itt a kert …
- Úgy tudom ön a Castellum Alapítvány elnöke, mi az alapítvány célja?
Az Alapítvány a 90-es évek elején jött létre az akkori nagyenyedi plébános, Papp László atya kezdeményezésére. Ő úgy vélte, hogy az erdélyi nemesség nagyszerű helytállása a nehéz években kellőképpen bizonyította kvalitásait, a megváltozott körülmények között is megőrizve erkölcsi-szellemi tekintélyét, és hogy a rendszerváltás után mutatkozó bizonytalanság, útkeresés légkörében szükség van erre a tekintélyre, az azt megalapozó történelmi tapasztalatra. Egy másik érv az Alapítvány létrehozása mellett a beindult restitúció volt, ebben a folyamatban szükség volt az összehangolásra és közös tájékozódásra. Ugyanakkor a szervezett keretek lehetővé tették e családok rendszeres találkozásait, eszmecserék és a múlt történéseinek tisztázása céljából, meghívott történészek részvételével, valamint a nemesi szórakozáskultúra bizonyos formáinak újraélesztését, például a bálokét. Úgyszintén lehetőség teremtődött karitatív tevékenységek szervezésére.
- Milyen megvalósításai vannak az alapítványnak?
Legnagyobb megvalósításunk az Alapítvány megszakítatlan működése 27 éven keresztül, és a taglétszám emelkedő tendenciája: jelen pillanatban 233 körül jár. Tagjaink az erdélyi nemesi és főnemesi (bárói és grófi) családok leszármazottjai, férfi v. női ágon. Alapjaiban rendíti meg társaságunk létét az idős, meghatározó személyiségű tagtársak elvesztése. Ilyen volt például gróf Bethlen Anikó halála 2020 nyarán.
Tevékenységünk bizonyos vonulatai hagyományossá váltak, főleg azok, amelyek a nemesi kultúra továbbéltetését, a társadalmi tapasztalat továbbadását célozzák. Ezekre általában a média is felfigyel. A restitúció folyamatában nem volt mód a közös fellépésre, mert a visszajuttatás mindig a volt tulajdonos és az állam között zajlik. Meg kell teremtenünk még az ifjúság mozgásterét az Alapítványon belül. Jelen pillanatban ők az AntePortum egyesület keretében tevékenykednek.
- Miért lett tanár?
A tanárkodásnak hagyományai vannak a családban mindkét részről. Ami engem illet, a megosztás vágya volt a meghatározó, és legjobban megosztani olyan életkorúakkal lehet, akik számára még minden lehetséges. A mai eszemmel viszont az egyik idegen nyelv helyett magyar irodalmat tanultam volna az egyetemen, azt nagyon szerettem volna tanítani, miután líceumba kerültem. A világ teljességét csak anyanyelven lehet visszaadni.
- Milyen vagy milyen kell legyen a jó diák? Ön számára ki a jó diák?
Számomra az a jó diák, aki nem a matematika-házi másolását ütemezte be olaszórára, és a barátnőjével sem akar tovább veszekedni sms-ben, hanem rámnéz, és azt mondja magában: ” Na lássuk, mit akar!”. A többi a tanár dolga.
- Ön szerint mi a küldetése szórványban a közösségi dolgozónak (legyen az arisztokrata, tanár, lelkész vagy egyéb)?
A szórvány-helyzet rendkívüli lelkierőt kíván mindkét féltől, a közösségi dolgozótól és attól is, aki egyszerűen csak benne él. Ez utóbbi időnként belefáradhat abba, hogy egy hűség-eszmény nevében többlet-erőfeszítéseket kell tennie, kisebb eséllyel versenyez, lekezelik, idegenként bánnak vele. Különösen nehéz lehet a helyzete a szülőnek, ha a gyermeke nem érti meg, kihez-mihez kell hűségesnek lenni, és miért, ha annyival bonyolultabb lesz tőle az élet. Miközben ott van karnyújtásnyira egy másik, problémátlan élet lehetősége.
A közösségi dolgozó akkor tehet legtöbbet a szórványban élőkért, ha pótolni próbálja azt, amitől meg vannak fosztva: a közösségi élményt, az összetartozás érzését, a hűség jutalmazását. Már az egyén számontartása, a hosszútávú kapcsolattartás is megerősítő hatású. A tájékoztatás, a saját kortárs kultúránk követése a sokféle technikai eszköz segítségével, a kommunikáció (telefon, chat, blog stb.) elősegítése anyanyelven mind olyan eszközök, amelyek éltethetik a megtartó közösség illúzióját. Talán lehet idézni ennél a témánál a csángó költőnőt, Iancu Laurát:
” Itt a földön ember s ember közt a leghalkabb de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése.”
Iancu Laura
Tanárként lehet a legtöbbet tenni: az irodalomóra szórványvidéken ugyanaz lehet, mint Kolozsváron vagy Székelyudvarhelyen. Nem a költő köteteinek címét biflázni, hanem a szép szövegek szeretetére tanítani: mi azért vagyunk szerencsések, mert nyári udvarlásaink idején József Attila jut eszünkbe: „Az úton senki, senki / látom, hogy meglebbenti / szoknyád a szél.” és még mennyi minden következhet ezután!
- Mit üzen a szamosújvári Kemény Zsigmond Elméleti Líceum diákjainak?
Ugyanazt, amit a saját diákjaimnak szoktam mondani: ne engedjenek a könnyűség kísértésének. A kor, amelyben élünk, kifejlesztette a könnyű megoldások kultuszát, az uborkásüveg kinyitásától a nyelvtanulásig. Ezt műveli a fiatalokkal is, egyre több mindentől mentesíti őket, egyre kevesebbet kell teljesíteniük, aztán álnokul megjegyzi: nem terhelhetők, gyenge társaság, elnevelt nemzedék.
Mi pedig tudjuk, hogy ezen a „gránit keménységű bolygón” (Saint-Exupéry, egyébként arisztokrata volt ő is) mindenért, amiért érdemes élni, meg kell dolgozni. Mennyire más az a jó jegy, amiért napokig tanultatok, mint egy ajándék tízes…
Válasszátok a nehezet, a nehéz bejutást egyetemre, a nehezen meghódítható lányt, a nehezen megpályázható állást, hogy életeteknek nyoma maradjon!
A cikk szerepel az Iskolai Történelmi Magazin legutolsó számában. Olvassák/olvassátok a magazint is, a linkre kattintva:
Leave a Reply