- Hogyan ismerted meg családod múltját?
Egészen a gimnazista évekig csak halványan sejtettem, hogy más családból származom, mint az osztálytársaim. Itt-ott belebotlottam egy-egy régi tárgyba, amin ugyanazok a címerek voltak, néhány könyvben is ott volt az unikornisos ex-libris.
Azután, amikor már tudtam titkot tartani, elmesélte édesanyám a család történetét.
Nagyjából 25 éves koromban kezdtem el kutatni a családot, elkészítettem a családfát.
Jelenleg több, mint 6000 családtag szerepel a fán, ami természetesen az interneten elérhető. [MyHeritage]
2. Milyen középiskolás volt Géher Ferenc?
Már 6 éves koromtól éreztették velem az iskolában, hogy „B” listás, vagyis a rendszer ellensége vagyok. Még 14 évesen sem értettem igazán, hogy miért vagyok másodrendű tanuló az osztályban, miért nem mehetek az úttörőkkel kirándulni, táborozni…
Utolsó évben, 1964-ben nem mertem bediktálni, hogy egyházi gimnáziumba készülök, így egyszerre fölvettek az állami gimnáziumba és a kecskeméti piaristákhoz is. (Nagyapám, Kornis Károly IV. és nagybátyám, Kornis Károly V. is a kolozsvári piaristákhoz jártak.)
Tizennégy éves voltam, amikor szeptember elején a szüleim letettek a kecskeméti gimnázium kapujában, azzal, hogy legközelebb karácsonykor találkozunk… este már a kollégiumban aludtam egy 65 személyes hálóteremben, amiben összesen egy vaskályha volt… ma már egy kicsit másképpen működnek a kollégiumok.
A piarista iskolák hagyományosan magas színvonalú, ugyanakkor nagyon kemény, szigorú intézmények. A kollégiumban volt kimenő is, naponta 45 perc. Azt mondták, hogy ennyi idő elég elmenni a papírboltba, vagy a fodrászhoz. Máshová meg ugyan hova akarna menni egy piarista diák? Hétköznap háromnegyed hatkor keltünk, majd egy óra tanulás, reggeli és 8-kor kezdődött a tanítás. Vasárnap már 5.30-kor volt az ébresztő, hiszen a reggeli előtt még egy misén is részt vettünk.
Nagy volt a szigor, de néha mégis megpróbáltunk este, a lámpaoltás után beszélgetni a hálóteremben. Ha ezt a felügyelő tanár (prefektus) meghallotta, akkor nem kérdezte meg, hogy ki merészelt beszélgetni, hanem – akár éjjel egykor – a teljes évfolyamot kiparancsolta az udvarra és addig kellett körbe-körbe sétálni, amíg egy hosszabb verset meg nem tanultunk. Aki a verset el tudta mondani, az mehetett aludni. Persze a tanárok nem voltak kegyetlenek, hiszen pont azt a verset kellett éjszaka megtanulnunk, amit másnap feladtak házi feladatként… Nagyon sokat kellett tanulni, kitűnő tanuló talán 1-2 lehetett osztályonként. Sokan nem bírták, ők időközben kiestek a rostán.
A sok délutáni szabadidőt rengeteg módon lehetett tartalmasan eltölteni. A sportszakkörtől a templomi kórusig, a kertész-szakkörtől a nyelvtanfolyamig, a gépírás-tanulástól a színjátszó körig, mindenre volt lehetőség. A legjobb tanulók időnként még TV-t is nézhettek, szigorúan azt az egy filmet, amit a prefektus megengedett. Máskor a TV-szekrény kulcsa a zsebében volt.
Telefonálni nem lehetett, ráadásul a családok többségének nem is volt otthon telefonja. Én hetente írtam egy levelezőlapot a szüleimnek.
Hetente egyszer volt fürdés. A tanár urak befűtöttek a hatalmas fafűtéses kazánba, majd: egy perc víz, egy perc szappan, egy perc víz. Volt, aki szappanosan ment föl a hálóterembe…
Érettségi előtti évben, október 23-án, a Forradalom évfordulóján, reggel az osztályteremben felálltunk és elénekeltük a Himnuszt. Az egész iskolában azonnal leállt a tanítás, a titkosrendőrök egyenként mindenkit kihallgattak, áruljuk el, hogy kik voltak a fő szervezők, zsaroltak, fenyegettek. Az osztályból 6 gyereket olyan papírral rúgtak ki, hogy soha, sehol nem tehetnek érettségi vizsgát. Hősök lettünk, mert Magyarországon elénekeltük a magyar Himnuszt…
3. Tehernek vagy ajándéknak tekinted származásod?
Gyerekként kicsit tehernek éreztem, mert nagyon oda kellett figyeljek, hogy mit beszélek az iskolában és mit otthon. Az általános iskolában ateista-kommunista ideológia szerint ment a tanítás, titokban jártam hittanra, templomba. Otthon arról beszéltünk, hogy az Isten megteremtette a Földet… az iskolában meg arról, hogy a hős partizánok hogyan harcoltak a papok és az egyházak ellen.
Nem szerettem, hogy a rokonokkal, unokatestvéreimmel nem találkozhattam, mert nem volt ajánlatos, hogy a főnemesi-történelmi családok tagjai összejárjanak. A hatalom attól félt, hogy esetleg elkezdenek szervezkedni.
Nagyon nem szerettem, hogy édesanyám – aki 5 nyelven beszélt – nem kaphatott normális állást. Emlékszem, jelentkezett utcai wc-s néninek, de oda sem vették fel, azzal az indokkal, hogy a föld alatti vécében alkalom nyílik a négyszemközti szervezkedésre. Ezután éveken át egy munkásszálláson takarította a wc-ket, de aztán a származása miatt onnan is kirúgták.
A „B” lista még az egyetemi felvételinél is működött, hiába volt meg a felvételi pontszámom, nem vettek föl a pécsi orvosi egyetemre. Egy ideig műszerész tanuló voltam, majd sikerült a műszaki főiskolára bejutnom.
Lényegében a diploma megszerzése után kezdett érdekelni a családom, a származásom. Huszonöt éves koromban kezdtem el papírra rajzolgatni a családfát és igyekeztem minél több – akkor élő – rokont lefotózni. Ezek a fotók ma felbecsülhetetlen értékek a számomra.
Üzenem a mai fiataloknak: addig kell kérdezni, addig kell fotózni, amíg van kit!
Akkoriban titokban, otthon már nagyon büszke voltam arra, hogy a Kornis család két főkormányzót (gubernátort) adott Erdélynek – akik közvetlenül a királynak tartoztak beszámolni…
Amikor a ’80-as évek táján már enyhült a politikai helyzet, akkor egyre többet találkoztam a Magyarországon élő rokonokkal, Kornisokkal, Bethlenekkel, Bánffyakkal, Atzélokkal, Hallerekkel, Degenfeldekkel. Ők mind Erdély régi, jelentős családjainak leszármazottai.
4. Mikor tudatosult benned, hogy egy történelmi család örököseként mi a küldetésed?
Mivel Kornis nagyapámat már nem ismerhettem meg, ezért édesanyám lett a példa számomra. Ő haláláig Budapesten is erdélyi maradt, mindig is Szentbenedek volt neki a haza és az otthon. A közel 75 évig tartó kényszerű magyarországi tartózkodását mindig ideiglenes állapotnak tekintette.
5. Mi késztetett arra, hogy harcoljatok az örökségért?
Nagyapám, néhai gróf Kornis Károly IV. volt a kastély utolsó tulajdonosa és utolsó lakója. Őt 1945-ben kergették el a kastélyból, az összes épületet kifosztották, a több ezer kötetes könyvtárat az udvaron gúlába rakták és felgyújtották. Egy balesetből kifolyólag a grófnak csak egy lába volt – amikor el kellett hagynia a kastélyt, akkor nem engedték, hogy magával vigye a falábát. Egy uradalmi alkalmazott éjszaka belopózott a kastélyba és kilopta a falábat, majd elvitte nagyapámnak.
Az öregkastélyból a régi vadászatokból származó százéves trófeákat kidobálták az ablakon. Igen ám, de az állatok preparálásához (kitöméséhez) régen mérgező, ciánt tartalmazó vegyületet használtak. Télen a kidobált trófeákat, állatbőröket belepte a hó, majd tavasszal, olvadáskor a ciános vegyszer beszivárgott a földbe. A mérgező anyag feljutott a sarjadó fűbe, amitől – állítólag – a helyiek néhány tehene elpusztult. Nagyapámat szándékossággal vádolták meg, amit néhány év börtönnel jutalmaztak.
Kornis Károly szabadulása után a szentbenedeki vízierőműhöz tartozó ’villanyirodában’ dolgozott Désen. Ő csinálta a könyvelést – értett hozzá, hiszen korábban ő volt a Szentbenedeki Elektromos Művek Rt. elnöke…
Öt éves voltam, amikor nagyapám meghalt, de sohasem láthattam. Édesanyámat még a temetésre sem engedték be az akkor ’baráti’ szocialista Romániába.
Nagyapám 1955-ben bekövetkezett halála előtt három dolgot ígértetett meg édesanyámmal:
– szerezd vissza a kastélyt!
– újítsd fel!
– használd a szórvány magyarság javára!
Gróf Kornis Károly és felesége, gróf Bethlen Berta a dési ferences templom kriptájában nyugszik, ahol már a Kornis család több tagja alussza örök álmát.
A dési ferences szerzetesekkel is nagyon jó kapcsolatban vagyok, hiszen ők is pontosan tudják, hogy jelenlétüket a városban részben a Kornis családnak köszönhetik. A templom és a kolostor részére a telket és az építkezés megkezdéséhez szükséges pénzösszeget a Kornis család biztosította. 1726 májusában, az alapkő-letételnél Erdély kormányzója, gróf Kornis Zsigmond is jelen volt.
6. Hol álltok a visszaszolgáltatással? Milyen birtokért pereskedsz még az állammal?
Édesanyám az 1990-es évek elején indította az első kérvényt, melyben a restitúciós törvény alapján visszaigényelte a kastélyépületeket és a hozzájuk tartozó kastélyparkot.
Érdekes módon a visszaszolgáltatásnak két komoly akadálya volt. Először a hatóság azt kezdte vizsgálni, hogy a nagyapám nem volt-e háborús bűnös. Jól jött a bizonyíték, hogy falábbal nemigen tudott volna harcolni senki ellen…
Azután azt követelték édesanyámtól, hogy bizonyítsa be, hogy nem mondott le a román állampolgárságáról. Mivel 1921-ben, a Román Királyságban született, megvolt a születési anyakönyvi kivonata, azt gondolta, hogy ennyi elég lesz. Sok éven keresztül nem történt semmi, mert Bukarestben mindenáron be akarták bizonyítani, hogy lemondott az állampolgárságról. Nem sikerült, így kénytelenek voltak az ingatlant visszaszolgáltatni.
7. Milyen terveid vannak a szentbenedeki Kornis kastéllyal?
A sok éven keresztül tartó ügyintézés során évente többször utaznom is kellett Erdélybe. Apránként sok embert megismertem és számos jó barátra is szert tettem. Az első években például a szentmargittai tiszteletes, Bocz Gábor, a szásznyíresi gazdálkodó Léczfalvi István, vagy a désiek közül Luidort Péter, Szász József, Varga András és természetesen a dési ferences Rendház házfőnöke, Balázs testvér.
Édesanyám már korábban ismerte az akkoriban alakuló Téka Alapítvány megálmodóit, Balázs-Bécsi Attilát és feleségét Enikőt, akihez bensőséges barátság fűzte.
Ezt a barátságot azután én örököltem és azóta már Szamosújvárra is haza járok. Ráadásul egy kis szamosújvári örmény vér az én ereimben is csorog, hiszen az ükanyám nagyapja, kisterpesti Markovits Adeodat Szamosújváron született 1767-ben.Az ő unokáját. Markovits Jozefát vette el feleségül az ükapám, gróf Kornis Károly II.
Ma már a Téka munkatársai és a Kemény Zsigmond Líceum tanárai között is több jó barátom van. Együtt alakítottuk meg a Kornis Kastély Egyesületet abból a célból, hogy megtegyünk mindent a kastély megmentésére és hasznosítására. Édesanyám egyik álmát szeretnénk megvalósítani: a klasszicista „új kastélyt” felújítani és a környékbeli szórvány magyarság szolgálatába állítani.
Az Egyesület a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a Romániai Magyar Cserkész Szövetség bevonásával tervezi a kastélyépületet működtetni, mint kultúrház, Magyarság Háza, cserkésztábor, tánctábor, alkotóház, művészeti és irodalmi tábor… meg amit még kitalálunk. A kastélyhoz 6 hektár kastélypark tartozik, szabályos focipályával, ami szintén vonzó lehet a fiataloknak.
A tulajdonjog sok év után rendeződött, ma én vagyok a kastély egyetlen tulajdonosa. Bízom abban, hogy az egyesület minél előbb pályázhat a felújításhoz szükséges támogatásra.
8. Milyen irányban és mennyire változott az emberek hozzáállása az arisztokráciához? Mennyire fogadják el az emberek az arisztokráciát?
Sajnos a magyar főnemeséget az 1945 utáni kommunista diktatúra földönfutóvá tette, a kastélyaikból elüldözték őket. Mindez a rendszernek nem volt elég, Magyarországon egy 1947-es törvénnyel betiltották a nemesi előnevek és rangok használatát. Ez azért volt elfogadhatatlan, mert az akkor élő főnemesek születési anyakönyveinek tartalmát egy törvénnyel megváltoztatták. Erdélyben és a Felvidéken nagyon sok család nevét erőszakkal románosították, illetve szlovákosították. Ez még ma is sok családnak szomorúsága.
Ezután 45 éven keresztül az összes iskolában azt tanították, hogy a nemesek és főnemesek kegyetlen, népnyúzó, elnyomó földesurak voltak, akik sanyargatták az uradalom munkásait.
Természetesen ebből egy szó sem igaz, különösen Erdély viszonylatában nem. Több alkalommal tapasztalhattam, hogy amikor megismerték édesanyámat a szentbenedeki utcán, akkor azok, akik az 1940-es években a kastélyban dolgoztak konyhalányként, szobalányként, a nyakába ugrottak, szorongatták a kezét és sokszor elmondták, hagy az volt a jó világ, amikor a gróféknál dolgoztak.
Amikor nagyapámat 1945-ben kidobták a kastélyból, nem volt hova mennie. Szerencsére a kastélyban dolgozó, de Désen lakó egyik szakácsnő – akit szintén kidobtak a kastélyból – befogadta őt és 1955-ig a gondját viselte.
A nemeseknek, földesuraknak nem lehetett és nem is volt érdekük, hogy sanyargassák az uradalom dolgozóit. Egészséges, vidám embereket akartak látni maguk körül.
Sajnos a 45 évig tartó történelemhamisító oktatáspolitika hatása máig érezteti hatását. Azoknak a gyermekei és unokái, akik 1989 előtt a párt kegyeltjei voltak, a mai napig azt a szándékosan torzított meséket adnak tovább a kegyetlen nemességről…
A hiteles történelemtanároknak és a nemesi családok leszármazottjainak sok feladatuk van még abban, hogy az ifjúságnak elmondják a valóságot.
9. Milyen a modern arisztokrata? Mivel tölti idejét?
Én soha nem éltem kastélyban, nem éltem arisztokrata módon, de nem is hiányzott. A családi kapcsolatok révén nagyon sok főnemest ismertem meg és megannyiszor azt tapasztaltam, hogy szerény, példamutató életet élnek, semmi hivalkodó nincs a környezetükben sem, legfeljebb néhány régi, megmentett antik bútor, pár ezüsttárgy, egy-két régi festmény. A Kornisok hagyományosan katolikus, vallásos családokban élnek, sokan jótékonykodnak, vagy karitatív szervezetekben tevékenykednek. Nem ritka, hogy a családokban ma is 4-5 gyerek is születik.
Az emigrációban – menekültként is – megállták a helyüket, sokan magas pozíciót töltenek be. Gróf Kornis Károly V., nagybátyám Európa egyik legnagyobb biztosítójának volt a vezérigazgatója.
10. Diákjaim fejében az arisztokrata bálokba és vadászatra jár. Mennyire van ez így? Mennyire összetartó az erdélyi arisztokrácia?
Valóban előfordul, hogy a nyugatról hazatért főnemesi családok koncerteket, vagy jótékonysági bálokat rendeznek. Ezeket általában valamelyik kastélyban, vagy kastélyparkban tartják, amikre viszonylag drágán lehet belépőjegyet venni. A bevételt általában valamelyik kastély felújítására vagy szegény gyerekek nyaraltatására, oktatására fordítják. (Transilvanian Rolling Ball, Bonchida Electric Castle, stb…)
Ilyen bálokat nem csak Erdélyben, hanem Budapesten és Bécsben is rendeznek. Hosszú múltra tekintenek vissza a bécsi magyar bálok és Szent István bálok. Az utóbbit évtizedeken keresztül gr. Bethlen Katalin rendezte.
Az általam létrehozott Facebook csoport – Nobilitas Transilvaniensis/Erdélyi Történelmi Családok – tagjainak létszáma megközelíti az 1000 főt.
11. Milyen terveid vannak? Mit szeretnél megvalósítani?
Nyugdíjasként, a budapesti lakásomban naponta azon dolgozom, hogy a szentbenedeki kastély sorsa úgy alakuljon, ahogy azt nagyapám 65 évvel ezelőtt kérte édesanyámtól: visszaszerezni, felújítani, magyar célra használni. Hamarosan fel kell kutatni azokat a lehetőségeket, ahonnan pályázati támogatásokra lehet számítani. Ahogy ez a régen várt folyamat beindul, akkor lehetőség szerint a kastély tulajdonjogát átruházom a Kornis Kastély Egyesületre, mert magántulajdonosként nem számíthatok jelentős támogatásra.
12. Szerinted mi a küldetése szórványban a közösségi dolgozónak (legyen az arisztokrata, tanár, lelkész vagy egyéb)?
A három legfontosabb: a szülőföldön maradás, az anyanyelv és a hit megőrzése. Aki teheti, magyar iskolába járassa a gyermekeit, hiszen románul majd úgyis megtanul. Mindenki őrizze és művelje a magyar kultúrát, a magyar szokásokat, olvasson magyar irodalmat. Kísérjék figyelemmel a régi magyar műemlékeket, templomokat, kastélyokat, jelezzék az illetékeseknek, ha tennivaló lenne… és ha lehet, aktívan vegyenek részt – például a Kornis kastély megmentésében.
Vegyenek részt minél több magyar szervezet – pl. a cserkészet – munkájában, később tegyenek meg mindent, hogy szavazataikkal minél több magyar nemzetiségű politikus jusson be a román parlamentbe, a megyei és a helyi önkormányzatokba. Mindenkinél legyen alap a jótékonykodás, a szolidaritás, az elesettek segítése, ahogy ezt az erdélyi magyar nemesség is művelte évszázadokon keresztül.
13. Hogyan kerültél kapcsolatba a szamosújvári magyar iskolával?
A Téka Alapítvány születése óta figyelemmel kísérem azt a látványos fejlődést, amit az Alapítvány produkál. Ennek a folyamatnak legnagyszerűbb gyümölcse a Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum, ami azóta, nagy örömömre, fölvette báró Kemény Zsigmond nevét.
13. Mit üzensz a szamosújvári Kemény Zsigmond Elméleti Líceum diákjainak?
Remélem, hogy a Líceum diákjai tisztában vannak azzal, hogy Balázs Bécsi Attila és felesége közel 30 évvel ezelőtt megálmodta a Téka Alapítványt, majd később a Téka elsőszülött gyermekét, ami ma már a mezőségi szórvány magyarság egyik legnagyobb közösségének, egy kitűnő iskolának ad otthont. Büszke vagyok rá, hogy édesanyámmal együtt ott lehettünk a Téka bölcsőjénél és örülök, hogy az utóbbi évtizedben több kiváló embert tudhatok barátomnak, a Téka munkatársait, a Líceum tanárait.
A kezdeteknél édesanyámmal elhoztunk néhány doboz magyar nyelvű könyvet, olyanokat, amik abban az időben Erdélyben nem voltak könnyen megszerezhetők. Magyar irodalom, történelem, művészet… akkor még nem sejtettem, nemsokára Kolozs megye egyik legnagyobb magyar iskolája bújik ki a földből.
Az elmúlt két évben a Líceum diákjai alakítottak egy lelkes csapatot, többször kitakarították a szentbenedeki várkastély udvarát, megrendezték a Kornis-napokat, koncertet szerveztek, tábortűznél énekeltek – életet vittek a hajdan gyönyörű kastélyhoz. Azután megalapítottuk a Kornis Kastély Egyesületet, amivel az a célom, hogy ha egy sikeres pályázat után sikerül legalább az új kastélyt megmenteni, akkor a teljes ingatlan tulajdonjogát átruházom az Egyesületre. Attól kezdve a Téka és a Kallós Zoltán Alapítvány, valamint a Cserkész Szövetség szabadon használhatja a területet. Természetesen további magyar szervezetek is csatlakozhatnak, lehetséges az együttműködés a válaszúti és a bonchidai Bánffy kastélyokkal is.
Azt kérem a mai diákoktól, hogy továbbra is lelkesen vegyenek részt a kastély életében, mert komoly remény van arra, hogy még megmenthető, felújítható.
Mottó:
„Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!”
Reményik Sándor
Géher Ferenc
Budapest, 2020. november 20.
A cikk szerepel az Iskolai Történelmi Magazin legutolsó számában. Olvassák/olvassátok a magazint is, a linkre kattintva:
Leave a Reply