Napjára pontosan 82 éve, 1940. augusztus 30-án írták alá a második bécsi döntést, melynek következtében Észak Erdély visszakerült az anyaországban. Az alábbi sorokban tekintsünk vissza a múltba és lássuk, hogyan élte meg Szamosújvár magyarsága azokat a napokat. Mindezt megtehetjük Babos Béla gimnáziumi történelem-latin szakos tanár tollából, illetve Pongrátz Ödön életrajzából.
A lenti idézett szövegrészlet megjelent 1941-ben, A Szamosújvári Magyar Királyi Állami 4 osztályos Gimnázium és Kereskedelmi Középiskola Évkönyve az 1940-41. iskolai évről című kötetben. Olvassák szeretettel!
„Az egész nyár ideges türelmetlenségben és nyugtalanságban telt el. Az országörszervezet a parancsnokok részére időnként gyűléseket tartott, amelyeken nekem is részt kellett vennem. Ott több országvédelmi dolgot tárgyaltak meg az érkezett rendeletek alapján, Már-már azt hittük, hogy egyelőre nem lesz semmi változás, legalább is erre mutattak a rendeletek és a vezetők viselkedése. Közben megjött a turnuszeverini tárgyalások híre. Ettől nem reméltünk sokat, mert tudtuk, hogy szabad megegyezés — a románokkal — nem lehetséges. A román külügyminiszternek Németországba tett látogatása után a hangulat nagyon ellenünk volt. A lapok, különösen az „Universul“, a területátadás ellen foglaltak állást és állandóan néprajzi térképeket közöltek. A városházán már előbb kifüggesztettek néhány táblát azzal a felírással, hogy, nekünk nincsen semmi kérnivalónk, de adnivalónk sem“. Augusztus vége felé ismét gyűlésre hívtak a Korona-szálló nagy termébe. Azt hittem, hogy ismét országörparancsnoki gyűlés lesz. Nyugodtan mentem oda. Azonban a teremben egészen más fajta gyűlés volt. Az elnök ismertette az újabb politikai helyzetet és kijelentette, hogy a németországi találkozásnál szó sem volt területátengedésről, hanem csak lakosságcseréről. így a magyarok, akik nincsenek megelégedve helyzetükkel, távozhatnak, szerencsés utat kíván nekik. Azonban azt jegyezzék meg, hogy vagy távozzanak, vagy hajoljanak meg (ori să plece, ori să se plece). Tehát a románok ne nyugtalankodjanak, s ha esetleg egy román másképen beszél, ő felhatalmaz bárkit, hogy pofozza meg azt, mert nem jó román. Nagyon lehangolva mentem haza erről a gyűlésről. Mint egész nyáron, most is egész nap és majdnem egész éjjel a rádió mellett ültem, s végighallgattam a magyar, román, német stb. rádióállomások híreit. Amikor aztán hírét vettük a bécsi találkozásnak, már biztosra vettük a területváltozást, de féltünk, hogy mi nem esünk bele. Augusztus 30.-án délután az egész család a rádió mellett volt. Nemcsak nálunk, hanem az összes magyar, sőt a román házaknál is türelmetlenül várták a rádió híreit. Félnégykor megszólal Budapest és közli, hogy kihirdették a bécsi döntés eredményét, és pedig… Az új határok közlése alatt oly csend volt, oly szorongó érzés, ami csak igazán rendkívüli eseményeknél történik. Amikor közölte a bemondó, hogy a keleti határ a Kárpátok déli hajlásától a kárpátaljai orosz határig terjed, mindnyájan fellélekzettünk, könnyeztünk örömünkben, hálát adtunk a jó Istennek, hogy ismét visszaadott bennünket szeretett hazánknak. Csak sokaltuk a kiürítésre adott 14 napot.
Titokban megkezdődött a változásra való előkészület: magyarruhák, zászlók, jelvények készítésé, melyek miatt kellemetlen incidensek is fordultak elő.
Munkába lépett a Magyar Népközösség a főtéri helyiségében. Közben nevet változtatott: Magyar Nemzeti Tanács, majd Magyar Párt lett. Felvette az összeköttetést a még működő román hatóságokkal, védte a lakosság érdekeit és megszervezte az élet- és vagyonbiztonságot. Hogy a visszavonuló katonaság, amely az állomásról éjjelenként belőtt a városba, ne fosztogasson, megszervezte a nemzetőrséget, amelynek tagjai a tűzharcosok voltak. Ezek fehér karszalaggal éjjeli szolgálatot teljesítettek és rendeltetésük volt, hogy az esetleges kihágásokat azonnal jelentsék. Az ifjúság is kivette a részét a munkából Minier Ferenc örmény-kat. segédlelkész vezetése alatt. A fiatal leventék is vigyáztak, hogy az állami intézményekből, így a gimnáziumból stb. ne vigyenek el mindent a románok.
Ezalatt az idő alatt Dr. Precup Emil gimn. igazgató — betegségére hivatkozva — át akarta adni Matyasovich Ferencnek és nekem az intézetet. Én értesítettem erről a Magyar Nemzeti Tanács egyik vezető tagját, Gábor Józsefet, aki leküldte nekünk az átvételre jogosító megbízatást. Directoriumot neveztek ki Matyasovich Ferenc, Schramkó István és Babos Béla személyében. Szept. 6.-án történt az átvétel, amelyről hivatalosan értesítettük a Nemzeti Tanácsot.
Sok kellemetlenség volt a visszavonuló és a gimnáziumban elszállásolt katonasággal. Rekvíráltak és elvettek nem hivatalosan is, amit csak lehetett. Elvitték az internátus kocsiját, a kis borját, elloptak több mint 300 kiló cukrot, az intézet tehenét pedig csak Czinczás János altiszt tudta megmenteni, aki azt mondta, hogy az övé. Az apróbb dolgokat nem is említem, azokat bevezettük a már régen felterjesztett veszteséglajstromba. A bukaresti hadosztály törzse, amely iskolánkban székelt, az internátus lisztkészletét is el akarta vinni. Azonban Matyasovich Ferenc azonnal értesítette a román polgármestert és a városunkon átutazott német konzulra hivatkozással, mindnyájunk jelenlétében, mégis csak visszaadták. Az egyik tiszt megjegyezte rólunk: „Ezek az urak inkább a magyaroknak akarják juttatni a lisztet“, s hozzánk fordulva ezt mondta: „Úgy sem maguk fogják megenni ezt, mert a magyarok el fogják vinni Budapestre, mert nekik nincsen lisztjük“. A helyzet nagyon kellemetlen volt, mert minden pillanatban a megtorlás következhetett be. Amikor a vezérkar távozott, az egyik alezredes a „viszontlátásra“ köszöntéssel távozott.”[1]
Babos Béla beszámolójához hozzáfűznék még pár gondolatot, amit Pongrátz Ödön vallomásából ismerünk meg.
Bálint Tibor polgármester helyett felkérték, a már rég városi főpénztárosként dolgozó Pongrátz Simont (Pongrátz Gergely és Pongrátz Ödön 1956-os forradalmárok apja), hogy vegye át a város ideiglenes közigazgatását a magyar csapatok érkezéséig. Pongrátz Ödön beszámolója szerint, apja Pongrátz Simon komolyan vette feladatát, a Magyar Párttal közösen létrehozták a nemzetőrséget, melynek tagjait a város polgárai közül verbuváltak, azzal a feltett szándékkal, hogy megakadályozzák a visszavonuló román csapatok által elkövetett bűncselekményeket.
Amint Babos Béla beszámolójából is megtudtuk a városi fiatalság is szervezkedett. Egy küldöttség bement a Martinuzzi várban, ahol javítóintézet működött és felkérte az ott állomásozó román katonákat, hogy adják át a fegyvert, ami pecsét fejében meg is történt. Érdekességként el kell mondanunk, hogy a pecsét egy kereskedelmi társulaté volt. Továbbá szeptember elején, Pongrátz Simon (Pongrátz Ödön és Gergely Corvin közi hősök apja apja) utasítására a városban az asztalosok zászlórudakat, a lakatosok pedig cégtáblákat készítettek, így napok alatt magyar lett a város.[2]
Mint olvashatják ez történt augusztus végén, 82 évvel ezelőtt. Az írásnak folytatása is lesz, melyben a magyar csapatok bevonulásáról szól majd. Ezt szeptember 9-én, a bevonulás napján közöljük.
Riti József Attila
[1] A szamosújvári M. Kir. Állami 4 osztályos gimnázium és Kereskedelmi Középiskola (II—III évfolyama: felső kereskedelmi iskola) évkönyve az 1940-41. iskolai évről, Turul Könyvnyomda, Szamosújvár, 1941, 13-15. o.
[2] KOZMA HUBA: Pongrátz Ödön, 56-os Történelmi Alapítvány, Kiskunmajsa, 2006, 56. o.
1 Pingback