Anonymus szerint a losonczi Bánffy család a Taksony fejedelem idején letelepedett besenyők nemzetségfőjétől, Tonuz Abától (Thonuzoba, Vadkan apa) származik, akit Szt. István király feleségével együtt elevenen elföldeltetett a Tisza menti abádi révnél, mert nem volt hajlandó felvenni a keresztséget. Nem tévesztendő össze a Mura vidékén birtokos, a XVII. század első felében kihalt alsó-lindvai Bánffy családdal!
Az első írásos dokumentum 1228-ból kelt. Tomaj nembéli Dénes fia Dénes nyer benne királyi adományt a Nógrád megyei Losoncra és az Erdélyben fekvő Gyeke, Régen (ma Szászrégen) és Széplak (ma Dedrádszéplak) birtokokra. Utódaitól ágaztak szét a Dezsőfi (kihalt 1495-ben), a Losonczy (kihalt 1552-ben, a Temesvár hős kapitányaként elesett Losonczy Istvánnal) és a Bánffy családok.
Fent említett II. Dénes II. András király főistállómestere, majd főkincstárnoka volt, és Szolnok vármegye főispánja. Erdély vajdájaként ő készítette elő a „terepet” az „ifjabb királynak”, és készítette fel az uralkodásra a későbbi IV. Bélát, a második honalapítót. Magyarország nádoraként esett el a tatárok ellen vívott szerencsétlen ütközetben Muhi mezején. Unokája, Tamás, a székelyek ispánja, Bereg és Ugocsa vármegyék, később Vas és Zala vármegyék főispánja, sárvári várnagy. Róbert Károly királlyal részt vesz a nápolyi hadjáratban.
A családnak „nevet adó” Dénest Zsigmond király nevezte ki horvát és dalmát bánnak, 1387-ben, az Ő fia, László, a székelyek ispánja, neveztetett először Bánfi-nak.
III. (Nagy) László, újabb név a történelmi sorban. II. Ulászló király országbírója, kincstárnoka, majd Erdély vajdája volt, és mint elődjei általában, további – elsősorban erdélyi – birtokok adományozottja. vele és testvérével, Györggyel vált szét a család a „Nagyfalui” (ma is élő) és a „Bonczhidai” (kihalt) vonalra, melyeket célszerű nekünk is szétválasztva követnünk.
A „Bonczhidai” vonal talán legismertebb tagja az a Bánffy Dénes, aki Apaffy Mihály fejedelem sógoraként Erdély talán leggazdagabb birtokosa, jelentős vezető tisztségek viselője volt. És az akkori idők legnagyobb vesztese is, mert Teleki Mihály kancellárral folytatott állandó rivalizálásának eredményeként fej-, és jószágvesztésre ítélve – a fejedelem felmentő fogadalma és levele ellenére – Bethlen várában kivégezték. A Bánffy családban azóta nem keresztelnek fiút Mihálynak, és azóta nem esküsznek szőnyegen.
A szerencsétlen sorsú Dénes közvetlen utóda, György, szintén magas pozíciót töltött be, de már a Habsburg udvar jóvoltából, Apaffy Mihály fejedelemségét követően Erdély kormányzója lett, és megkapta a magyar grófságot is. Utódai közül szintén György volt hosszú ideig Erdély másik Bánffy kormányzója.
Ennek a családi vonalnak legutolsó jelentős tagja volt gróf Bánffy Miklós. Ő már az Újkor embereként a család tán legsokrétűbb képviselője volt. Bonchidának – Erdély Versailles-ának – uraként volt művész, politikus, diplomata, egyházi vezető, egyszóval felül-múlhatatlan közember. Művészeti téren is „több hangszeren játszott”. Írt verseket, drámákat, regényeket. Leghíresebb az utóbbi időben sokszor kiadott Erdélyi Trilógia. Alapító tagja volt az Erdélyi Helikonnak és az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Rajzolt, illusztrálta Tamási Áron Ábel trilógiáját, Madách Imre Tragédiáját, de saját műveit is. A Népszövetség vezető diplomatáiról készült karikatúrái – amelyeket a velencei konferencián készített – unikumnak számítanak. Színházi rendezőként nevéhez fűződik a Szegedi Szabadtéri Játékok leghíresebb „Az ember tragédiája” rendezése. Hosszú évekig volt a Budapesti Operaház és a Nemzeti Színház főintendánsa. Ő rendezte meg 1916-ban IV. Károly király koronázását Budapesten. Zenét is szerzett. Politikusként az első Bethlen kormány külügyminisztere volt. Az ő diplomáciai sikere a soproni népszavazás, melynek eredményeként a város és környéke Magyarország része maradt, az eredeti trianoni döntéssel ellentétben. 1924-ben hazaköltözött Erdélybe, ott folytatta közéleti tevékenységét. Az Erdélyi Református Egyházkerület választott főgondnokaként tevékenykedett. Bár megígérte a román királynak, hogy nem politizál, kapcsolatain keresztül mégis elérte, hogy a II. világháború végén Kolozsvárt nyílt várossá nyilvánítsák, és ennek következtében megmenekült a bombázásoktól és a frontvonalbeli pusztulástól. Ezt a német hadvezetés azzal hálálta meg, hogy távozásukkor kirabolták a bonchidai kastélyt, majd felgyújtották.
A „Nagyfalui” vonal előnevét a Szilágy vármegyei Nagyfaluról, mint László törzslakhelyéről kapta. Ez a birtok évszázadokon keresztül a család tulajdonában maradt, egészen a kommunista államosításokig, majd a rendszerváltozást követően újra visszakerült Bánffy kézbe. Ebből a vonalból folyamatosan kerültek ki az Erdélyi fejedelmek főemberei. Főudvarmesterek, tanácsurak, főispánok, várnagyok. Köztük a magyar báróságot 1729-ben megszerző László. És innen ered a család fugadi ága, amely nem csak az Erdélyi Fejedelemségnek, de már a Magyar Királyságnak is adott vezető tisztségviselőket. Bár alapjában véve folyamatosan ellenzéki szerepet játszottak a Habsburg udvarral szemben, Erdély és Magyarország érdekében elvállaltak magas közéleti funkciókat is. De többszöri nyomásra sem fogadtak el birodalmi bárói, vagy grófi címet.
Főispánok, udvari tanácsosok, képviselők, felsőházi tagok kerültek ki soraikból. A legnevesebbek: János, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király tanácsosa, Dezső, az Osztrák-Magyar Monarchia miniszterelnöke, és Dániel, földművelésügyi miniszter voltak.
Bánffy Dezső politikai pályafutását felsőházi tagként kezdte, majd fiatalon lett először Belső-Szolnok, majd Szolnok-Doboka megye – a kommunista történelemkönyvek szerint „vaskezéről hírhedt” – főispánja. Kétségtelen, hogy nemzetiségi kérdésekben igen merev volt, ezzel érdemelte ki a „dobokai basa” gúnynevet. 1892 és 1895 között a Képviselőház elnöke. I. Ferenc József 1895-ben bízta meg az addig ellenzéki politikust a Magyar Királyság miniszterelnöki feladataival, amit 1899-ig látott el. Nem volt népszerű, de biztos kézzel vezette az országot a millenniumi időszak meglehetősen nehéz gazdasági és belpolitikai helyzetében. Nevéhez fűződik a vallásszabadságról szóló törvény meghozatala. És az Ő erőszakosságának köszönhetően jutottak jelentős anyagiak többek között a Millenniumi Földalatti és a Budapesti Nagykörút kiépítésére, az Országház és az esztergomi Mária-Valéria híd befejezésére, a Budapest-Esztergom vasútvonal megvalósítására.
Dezső unokája, Dániel, jónevű erdélyi erdőbirtokosként került be a politikába, mint a II. bécsi döntés alapján Magyarországhoz visszakerülő országrész (Észak-Erdély) legjelentősebb pártjának, az Erdélyi Pártnak az elnöke. 1940 végén engedett Teleki Pál miniszterelnök többszöri felkérésének, és foglalta el a földművelésügyi széket. Bár folyamatosan tagja volt a Teleki, Bárdossy és Kállay kormányoknak, mindvégig háborúellenes maradt. Azon kevés miniszter egyike volt, aki a háborúba történő belépést eldöntő koronatanácson ez ellen szavazott, mondván: „A Szovjet megrakja a németet, és akkor Magyarország nagyon nagy bajba kerül!” Jóslata bevált. Az 1944-es német bevonuláskor azonnal lemondott, amit a Gestapo letartóztatással jutalmazott. Kiszabadulván Horthy Miklós kormányzó bizalmas körébe tartozva részt vett mindkét, a Szovjetunió felé történő, sikertelen „kiugrási kísérlet” -ben. (Az egyiknek az erdélyi báró Atzél Ede, a másiknak Faraghó Gábor altábornagy volt a főszereplője.)
losonczi báró Bánffy Miklós, Leányvár egykori polgármestere
A cikk szerepel az Iskolai Történelmi Magazin legutolsó számában. Olvassák/olvassátok a magazint is, a linkre kattintva:
Leave a Reply