Megdöbbenéssel hallja az ember azokat a híreket, amelyek szerint, az új, tanügyi reformtervezetben még az a lehetőség is felmerül, miszerint a közeljövőben a földrajz és történelem oktatása is, részben fakultatív lesz. A régimódi ember – mint amilyen magam is vagyok – ezen felettébb megütközik, hiszen, mi még úgy hittük, hogy ezeknek a tantárgyaknak az ismerete elengedhetetlen az általános műveltség megszerzéséhez. Hát még, amikor az embernek szívügye egyik vagy másik terület, mint például nekem a történelem!
Olyan helyen születtem és élek, és olyan nevelést kaptam, hogy ennek szeretetét a levegővel és az anyatejjel szívtam magamba, és természetesnek tartottam, hogy mindig a múltat kutassam. A sors és a körülmények is erre ösztönöztek, annál fogva, hogy középiskolába Szamosújvárra kerültem, abba a csodálatosan egyedi kisvárosba, ahol minden, de minden a történelemről szólt. A valamikor hivatalosan is Armenopolisnak nevezett városnak, akkoriban még minden köve az egykori alapítókról, az örményekről beszélt, akik, híres- neves kereskedőkként, Német -, Olasz-, és Franciaországig is eljutottak, és ebben a kedves kis városukban, amelyet igen jól megterveztek, idővel jó magyarokká is lettek. (1791-ben a Magyar Országgyűlés a nemzet fiainak nyilvánítja őket, s nem hiába, mert a nemzet oltárára igen gyakran, igen sokat, és nagylelkűen áldoztak, s olyan rendet tartottak a városban, hogy 1845-ben, a határaikon még akasztófával kecsegtették az arra járó, esetlegesen garázdálkodó idegeneket.)
Gyermekként is csodálatos érzés fogott el, amikor, naponta többször is elsétáltam a bentlakásunk közelében lévő, impozáns, örmény katedrális mellett, vagy megbámultam a nagy, kőcímeres kapuk boltíveit, vagy a macskaköves utcákon járva, arra gondoltam, hogy azokat, a várban egykor fogva tartottak kövezték ki, vagy hogy a nagy parkot, szintén egy itt raboskodó, német mérnök tervezte. Az, hogy fogságának utolsó éveiben, Rózsa Sándor is itt raboskodott, még jobban izgatta a fantáziámat, s a tény, hogy az osztályom ablakából épp a sírjára láttam, szüntelen arra ösztönzött, hogy a közelben lévő börtönről, azaz a Martinuzzi kastélyról is minél többet megtudjak. De akkoriban nem sokat olvashattunk róla, arról sem tudtunk, hogy valamikor innen kormányozták Erdélyt, sem azt, hogy Dobó István, a törökverő, egri hős, itt is volt várkapitány, sőt Erdély vajdája is, és hogy tíz hónapon át itt is visszaverte a törököket. Nem bizony, nem is hallottunk ezekről… Még a vár közelében sem igen járkálhattunk, ha nem arra laktunk. Velem gyakran megesett, hogy ha a várral átellenben lakó nagybátyámékhoz mentem látogatóba, bizony megszólított az utcán sétáló, civil felügyelő, s kikérdezett, hogy mi dolgom arrafelé. Akkor természetesen nem tudtam, de később már igen, hogy ebben, az egykori Magyarország első, és legsúlyosabb, állami fegyházában, a vár később kibővített börtönében, az 1970-es években már nem csak köztörvényes bűnözők, hanem politikai elítéltek is sínylődtek, akik közül sokakat halálra kínoztak, s akikre még a madár is vigyázott…
A vár körül tehát nem sokat sétálgattam, de a története máig is foglalkoztat. Ezért is örülök minden új információnak, amelyhez hozzá jutok, ezzel kapcsolatosan. És mivel, aki keres, az talál is, – mert szembe jön velünk, amit keresünk – lám csak, mit találtam, egy kedves ismerősöm kapcsán, aki családi fotói közül a következőt bocsájtotta rendelkezésemre: Técsy Lajos, szamosújvári, fegyházi főfegyőr fényképe, akiről azt tudjuk, hogy 1878-ban már ebben a minőségben volt szolgálatban.
A leszármazottak – többek között Székelyné Bardóczi Erzsébet, tekei tanítónő, akinek a fotót ezúton is nagyon köszönjük – a következőket tudják az ükapjukról: 1848-ban született, és 1875-ben kötött házasságot Désaknai Bakos Zsuzsával, akivel Szamosújvárra költözött, és 1878-ban a Vasút utca 772 szám alatt lakott. Ez az adat szerepel az akkori évben, fiúk, Lajos számára kiállított, keresztelői oklevélben. Tudva azt, hogy Rózsa Sándor 1873- 1878 között raboskodott a várban, és 1878 nov. 22- én itt halt meg, nagy valószínűség szerint gondolhatjuk, hogy ez a két személy – a fegyőr és a fogoly – akár többször is szembe nézhetett, és beszélhetett is egymással.
Jókai 1876-ban látogatta meg itt Rózsa Sándort, amikor feljegyzi, hogy itt közel nyolcszáz rabot tartanak fogva, s ez nem csoda, hiszen ekkor már a falai között posztógyár is működik, s más műhelyei is olyan kézműves termékeket állítanak elő, amelyek külföldi kiállításokra is eljutnak. Azt is feljegyezte, hogy a börtön igazgatója éppen távol volt, és ezért egy Nuricsán József nevű ellenőr vezette le a rabokkal való találkozását, de az igazgató nevét, sem más alkalmazottakét, sajnos, nem említi. Mégis, úgy vélem, hogy ez a fotó rendkívüli értékes, mert közelebb visz bennünket a városhoz, a börtönhöz, és a Rózsa Sándor kultuszhoz is. A teljes bizonyosság igazolása az utánunk jövőkre vár, azokra, akik kezükbe veszik a továbbiakban is, múltunk kulcsait. Mert ugyan mi lehet szebb és nemesebb feladat, mint ezekkel a kulcsokkal, szent alázattal, sorra, kinyitogatni a történelem rozsdás zárjait?!
Szász Rozália