Greti és családja (apja állatorvos volt) a mostani Mihai Eminescu, Dejului és Mintiului utcák sarkánál lakott, az örmény-katolikus temetővel és a börtönnel szemben. Tinédzser korában (az ’50-es évek második felében), 14 évesen feltűnt neki, hogy éjjel nappal szállítják a politikai foglyokat a szamosújvári börtönbe, mi több esténként amikor a város csendes volt (tudnivaló az 50 években nem volt annyi autó, mint manapság) még a rabok haláltusát és a fegyőrök kegyetlenségét is hallotta. Mélységesen sajnálva az internáltakat, gyakran tekert körbe biciklijével a börtön körül, és fehér zsebkendővel integetett nekik.
1956 karácsonya körül nagyobb veszélynek tette ki magát és morze kódot használva kommunikált a börtönben raboskodó politikai foglyokkal. Több hónapon keresztül kommunikált velük. Kezdetben csak híreket cseréltek, utána pedig az internáltak rokonainak írt levelet, mivel ezek nem tehették meg. A leveleket Faria abbé (Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja egyik szereplője) névvel írta alá és Désről vagy Besztercéről postázta őket, hogy elkerülje a hatóságok figyelmét.
Gertrúd élete váratlan fordulatot vett 1958 augusztusában, amikor 17 évesen a Securitate ügynökei letartóztatták, akik már hetek óta figyelték őt. Grétit Kolozsvárra vitték, ahol a Securitate alkalmazottjai vallatták és megverték, majd pedig a kolozsvári börtönbe zárták.
A tárgyalás rövid volt, és 1958. október 16-án hét év börtönbüntetésre ítélték, amelyet kezdetben a kolozsvári börtönben töltött, majd pedig 1958 végén a csíkszeredai női börtönbe vitték át, ahol mindenért megbüntettek és mindennaposok voltak a verések.
Gertrúd 1960 februárjáig szenvedett a börtönben, ahol közben (1959. május 26) nagykorú is lett. Amint említettem 1960-ban amnesztiával szabadult, amit nem közöltek neki, hanem vonatra szállították és 48 órán keresztül sétáltatták, moldvai kitérővel, az országban míg Szamosújváron ki nem rakták. A szamosújvári pályaudvaron a börtön akkori igazgatója, a kegyetlenségeiről híres Constantin Istrate főhadnagy fogadta, de annak ellenére, hogy amnesztiában részesült nem engedték szabadon, hanem a helyi börtönbe szállították, ahol még két hétig élvezte Istrate „vendégszeretetét”. Végül 1960. március 8-án szabadult, egy kis kolozsvári kitérővel, ahol újra megjárta a Securitate székhelyét.
Szabadulása után a helyi örmény szőnyeggyárban dolgozott egy ideig, amikor megismerte Czell Benjámint (a Czell család tulajdonában állt a kolozsvári Ursus sörgyár, míg nem államosították), akivel összeházasodott és 1973-ban Németországba emigráltak.
Bader Gertrúd élete példaértékű lehet a mai ember számára, ki sok esetben munkahelyét, napi betevőjét féltve nem mer kiállni az elesettekért, a rászorultakért és az igazságért.
RJA
A kép forrása: https://www.memorialsighet.ro/
Leave a Reply